Az élő zenére könnyű hivatkozni egy hifis vitában. Csak közben az egyikünk egy erősítés nélküli zongorára gondol, a másik a színpad előtti basszusnyomásra, a harmadik pedig arra, milyen jól szólt a zenekar a terem közepén. Mindhárom valódi élmény. A hifitől mégis egészen mást várunk miattuk.

Kiemelt fotó: Nenad Stojković (Shixart1985) / Wikimedia Commons · CC BY 2.0; arányosan kicsinyítve.

A jó hifi szóljon úgy, mint az élő zene. Ezzel elsőre nehéz vitatkozni. Elvégre a hangszer, az ének és az előadás az egésznek az alapja. Jó lenne otthon is hallani a zongora súlyát, a dob lendületét, az énekes hangjának erejét.

A gond ott kezdődik, amikor ebből egyetlen, mindenkire és minden lemezre érvényes mércét csinálunk. Mert az élő zene lehet közeli és nyers, távoli és összemosódó, telt és visszafogott. Lehet olyan is, hogy az este felejthetetlen, a hangosítását viszont másnap sem kívánnánk a nappalinkba.

Amikor azt mondjuk, hogy egy rendszer élőben megszólaló zenére emlékeztet, érdemes hozzátenni: pontosan mire. A hangszínekre? A hangerőre? A térre? Arra, hogy a lábdobot a mellkasunkban is érezzük? Ezek nem ugyanazok az elvárások.

Az első sorban más koncert szól

Erősítés nélküli hangversenyen is sokat számít, hol ülünk. Közelről nagyobb szerepet kap a hangszerek közvetlen hangja. Távolabb a terem visszaverődései jobban belekeverednek az összképbe. Ettől változhat a részletek aránya, a térérzet és az, mennyire válnak külön a hangszerek. A közvetlen és a visszavert hang aránya a távolsággal is változik; ez a terem hangjának egyik alapvető összetevője. [1]

Aki a zenekar közelében szereti a határozott indításokat és a könnyen követhető szólamokat, más élményt keres, mint aki hátrébb ülve élvezi, ahogy a terem összefogja a hangzást. Nem kell egyiküket sem felvilágosítani arról, hogy rosszul hallgat koncertet. Más helyet választottak, másért szeretik.

Ezért félrevezető önmagában az is, hogy egy rendszer „túl részletező az élő zenéhez képest”. Melyik nézőtéri helyhez képest? És az adott felvétel mikrofonjai hol voltak? Ugyanígy a puhább, távolabbi megszólalás sem lesz automatikusan természetesebb. Előbb azt kellene tisztázni, milyen hangot hasonlítunk milyenhez.

A rockkoncerten is hangfalat hallgatsz

Egy hangosított koncerten még kevésbé beszélhetünk a hangszerek egyetlen, érintetlen hangjáról. Az ének mikrofonon és keverőn keresztül jut el a közönséghez. A dobokat külön mikrofonozhatják, a gitárhoz hozzátartozhat az erősítő és annak hangja, a basszus pedig közvetlen elektromos jelként is bekerülhet a rendszerbe. A hangmérnök ezekből alakítja ki azt, amit a nézőtéren hallunk.

A közelre tett mikrofon ráadásul más arányban hallja a hangszert, mint a közönség. Sokkal közelebb kerülhet a dobhoz vagy a hangszer egy részéhez, mint ahonnan normálisan hallgatnánk. Ennek gyakorlati oka van: jobban elkülöníthető a kívánt hang, és hangosításnál a gerjedés is könnyebben kézben tartható. A mikrofonhely tehát már a keverés előtt alakítja a megszólalást. [2]

Ettől a koncert még teljes értékű élő zene. A zenészek ott játszanak, az előadás ott történik. Csak a hozzánk érkező hangot közben egy műszaki rendszer is formálja. EQ, kompresszor, zengetés vagy késleltetés is része lehet annak a hangzásnak, amelyet később otthon „igazi élő hangként” keresünk.

Ha a koncertes lábdob súlyát szeretjük, az valós igény. Ha az ének közelségét, az is. De ezekből önmagukban még nem következik, hogy az a hifi pontosabb, amelyik minden lemezen ugyanezt az arányt hozza. A koncerten kedvelt keverés és egy másik felvétel hű visszaadása két külön feladat.

Ugyanaz a zenekar, három különböző beszámoló

Hangosított rendezvényen a nézőtéri helyet a hangsugárzók elhelyezése is fontossá teszi. Az egyik helyen több jut a színpad közvetlen hangjából, máshol inkább a közönség felé sugárzó rendszer szól. A terem visszaverődései, a hangfalak irányítottsága és a különböző hangforrásoktól mért távolságok együtt határozzák meg az eredményt. A jól megtervezett hangosítás éppen ezekből a különbségekből próbál minél többet csökkenteni.

Így előfordulhat, hogy valaki sokallja a basszust, a barátja egészen jó arányokat hall, egy harmadik ember pedig az érthetetlen énekre panaszkodik. Nem kell rögtön arra gondolni, hogy kettőjüknek rossz a füle. A „melyik koncerten voltál?” után a „hol álltál?” is lényeges kérdés.

A koncertjegy tehát nem egyetlen hangzáshoz ad hozzáférést. Még ugyanannak az estének is többféle hallgatói nézőpontja van. Ha évekkel később ebből szeretnénk otthoni etalont csinálni, legalább azt érdemes tudni, melyikre emlékszünk.

A mikrofon nem a te székeden ült

A felvétel készítője nem feltétlenül egy nézőtéri helyet akar lemásolni. Egy zenekari felvételnél a fő mikrofonpár adhatja az összképet, további mikrofonokkal pedig külön hangszer vagy hangszercsoport aránya emelhető. A DPA zenekari mikrofonozási útmutatója is ilyen munkamódszert ír le: a fő pár elhelyezése után kerülnek be a kiegészítő mikrofonok. Ezek számától, helyétől és keverési arányától is függ, mennyi teret és mennyi közeli részletet kapunk. [3]

Ezért lehet a felvételen jól követhető egy halk szólam akkor is, amikor a nézőtéren nem különült volna el ennyire. Vagy szólhat az ének közelebbről, miközben a zenekar mögötte tágas térben marad. Ettől nem feltétlenül rossz vagy csalóka a felvétel: a készítők választottak egy hallgatható, zeneileg értelmes arányt. Csak éppen nem biztos, hogy létezett olyan szék a teremben, ahonnan pontosan ezt lehetett hallani.

A koncertfelvétel sem feltétlenül azonos a közönségnek készülő keveréssel. Ennek dokumentált példája Tony Bennett és Lady Gaga One Last Time előadásainak rögzítése: a DPA 2022. január 26-i beszámolója szerint a többsávos anyag később külön szerkesztést és végső keverést kapott a televíziós változathoz. A helyszíni előadás és az otthon megszólaló műsor között tehát további alkotói döntések álltak. [5]

Stúdióalbumnál pedig az is lehet, hogy az általunk hallott összeállítás egyszer sem szólalt meg egy időben, egy helyiségben. Külön felvett hangszerek, utólagos éneksávok és hozzáadott tér együtt alkothatják a végleges hangképet. Ilyenkor melyik élő koncertet kellene a hifinek visszahoznia?

A nappalid is hozzáteszi a magáét

A sztereó felvétel két csatornája térbeli benyomást kelthet, de két előttünk álló hangfal nem másolja át egy koncertterem teljes hangterét. A mikrofonozásnál ezért a későbbi visszahallgatást is figyelembe kell venni. A DPA sztereó felvételi útmutatója külön kitér arra, hogy a mikrofonok másként veszik fel a hangot, mint ahogyan a fülünk hallja, és a közvetlen hang, illetve a teremhang jó arányát a mikrofonokon keresztül is ellenőrizni kell. [4]

Ehhez otthon hozzáadódnak a saját szobánk visszaverődései. A felvételen hallható lecsengés és a nappali lecsengése egyszerre lehet jelen. Attól, hogy nagyobbnak tűnik a tér, még nem biztos, hogy több jutott át az eredeti helyszínből: az otthoni szoba is hozzátehet a hatáshoz.

Erről szól a szobában kialakuló frekvenciamenet kérdése is. Nem elég annyit mondani, hogy a hangsugárzó önmagában mit tud. A hallgatási helyen megszólaló eredményt hallgatjuk.

A nagyobb hangerő még nem bizonyíték

A koncertélményből a hangerőt a legkönnyebb észrevenni. A hang erőteljesebb, a basszusnak testi hatása van, az egész előadás nagyobb léptékűnek érződik. Érthető, ha valaki ebből szeretne többet otthon is. De egy halkabb otthoni megszólalás és egy hangos koncert között nem lehet minden eltérést a hifi minőségének tulajdonítani.

A hallásunk különböző hangerőkön másként érzékeli a mély, közép és magas tartomány arányát. Ugyanaz a rendszer nagyobb hangerőn teltebbnek tűnhet, és ez könnyen összekeverhető azzal, hogy „most lett élethű”. Ezt a hangerőről és loudnessről szóló cikkben részletesebben is végigvettük.

A hangerő és a dinamika ráadásul nem ugyanaz. Egy folyamatosan hangos megszólalásból még nem derül ki, mekkora különbség maradt a halk és az erős részek között. Ha otthon az élő előadás lendületét keressük, azt is figyeljük meg, hogyan indulnak és halkulnak el a hangok, hogyan változik az előadás ereje. Ne csak azt, mennyire hangos az egész.

A koncerthez pedig hozzátartozik a látvány, a közönség és az, hogy az előadás éppen előttünk történik. Ezek hiányát nem lehet egy új készülék műszaki hibájaként elkönyvelni. Egy szóló végén együtt felmorajló nézőtérhez másképp kapcsolódunk, mint ugyanahhoz a részhez két hangfal között. Ettől még mindkettő lehet erős zenei élmény.

Akkor semmit sem ér, hogy jársz koncertre?

Dehogynem. Az erősítés nélküli hangszerek hallgatása hasznos viszonyítási alap: milyen a megszólalásuk kezdete, hogyan cseng le egy hang, hogyan változik a hangszín, amikor a zenész erősebben játszik. Aki többféle helyen hallott valódi zongorát, könnyebben észreveheti, ha egy rendszer minden felvételen ugyanazt a csillogást vagy dobozhangot teszi hozzá.

Csak ebből még nem lesz tévedhetetlen ítélet egy ismeretlen felvételről. Nem tudjuk automatikusan, melyik eltérést okozta a hangszer, a játék, a mikrofonhely, a keverés vagy az otthoni rendszer. A koncerttapasztalat segít jobb kérdéseket feltenni. Önmagában nem válaszolja meg mindet.

Rendszerválasztásnál ezért hasznosabb megnevezni, mi hiányzik. A dob indítása? Az ének teste? A nagyobb hangerőn is tiszta megszólalás? Vagy az, hogy ne fáradjunk el fél óra után? Ezekkel már lehet kezdeni valamit. A „még nem elég élő” viszont könnyen olyan elvárás marad, amelyre minden új készülék csak átmeneti választ ad.

Érdemes több, eltérően rögzített zenét is meghallgatni. Egy közeli stúdióéneknek és egy távolabbról felvett kórusnak nem kell ugyanakkorának és ugyanolyan közelinek hatnia. Ha a rendszer mindkettőből ugyanazt a látványos, első soros előadást csinálja, attól még kedvelhetjük. De ezt már ne keverjük össze azzal, hogy minden felvételt változatlanul ad vissza.

Melyik konkrét koncerthez méred az otthoni hangot, és hol ültél vagy álltál rajta? Volt olyan este, amely zeneileg óriási élmény volt, de a hangzását nem kérnéd a nappalidba?