A DSD-változatot kifinomultnak nevezzük, a CD-t meg egyszerűen élvezzük. Lehet, hogy néha túl sokat magyarázzuk, melyiknek kellene jobban tetszenie?

Kiemelt kép: Audiómánia / illusztráció.

Könnyű lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy a PCM dinamikus, a DSD pedig szép, de erőtlen. Ugyanilyen könnyű a másik oldalról azt mondani, hogy a CD nyersességét halljuk energiának, a finomabb hangot pedig még meg kell tanulnunk értékelni. Egyik magyarázatot sem érdemes csak azért elfogadni, mert jól hangzik egy hifis vitában.

Ha a CD jobban tetszik, azzal nincs mit szégyellni. A kérdés az, hogy mitől szól jobban az a konkrét kiadás. Ezt a fájl kiterjesztése önmagában nem fogja megmondani.

Ami nagyobbat üt, annak nagyobb a dinamikája?

Amikor azt mondjuk egy felvételre, hogy dinamikus, gyakran arra gondolunk, hogy van benne lendület. A lábdobnak súlya van, a pergő határozott, a basszusgitár jól követhető. Ez érthető leírás, csak nem ugyanaz, mint amit a dinamikatartomány műszakilag jelent.

Egy zenemű halk és hangos részei között lehet nagy különbség úgy is, hogy a felvételt elsőre visszafogottnak érezzük. Egy végig sűrűn, hangosan szóló szám pedig lehet nagyon hatásos, miközben alig hagy helyet annak, hogy a következő dobütés még kiemelkedjen belőle. Az ütőerőben a hangszín, a hangindítás és a hallgatási hangerő is részt vesz.

A formátum lehetséges dinamikatartománya megint más: azt jelzi, mekkora szintkülönbséget tud kezelni a saját korlátain belül. Ez a rendelkezésre álló hely. Attól, hogy több van belőle, a felvételen még nem lesz nagyobb különbség a halk zongora és a teljes zenekar között.

Ezért nem ellentmondás, ha egy erősebben megdolgozott, kisebb zenei dinamikájú kiadást elsőre lendületesebbnek hallunk. De a túlzásba vitt kompresszió és limitálás éppen a dobütések élét is elveheti. Nincs olyan egyszerű szabály, hogy a hangosabb maszter mindig ütősebb, vagy a halkabb mindig jobb. [3]

Mit tud másképp a CD és a DSD?

Az audio-CD 16 bites, 44,1 kHz-es PCM-et tárol. A PCM egymást követő számértékekkel írja le a mintavett jelet. A DSD más elven dolgozik: egybites jelfolyamot használ, nagyon nagy mintavételi frekvenciával. Az alapváltozat, a DSD64 másodpercenként 2,8224 millió mintát jelent. Ez a CD mintavételi frekvenciájának a hatvannégyszerese, nem hatvannégyszer jobb hang. A minták felépítése eltér, így a számokat nem lehet úgy összemérni, mint két azonos fajtájú mérőszalagot. [1] [2]

A DSD zajformálással szorítja a kvantálási zaj jelentős részét a hallható tartomány fölé. A lejátszásnál ezért a nagyfrekvenciás zaj szűrése is feladat. A DSD128 és DSD256 magasabb mintavételi frekvenciája módosítja az ehhez rendelkezésre álló lehetőségeket, de egy felvétel hangzását ezek a számok sem rendezik sorba önmagukban. [4]

A DSD tehát ugyanúgy digitális hang, mint a PCM. Attól, hogy valaki analógosnak érzi, nem szűnik meg mintavételezett jel lenni. És abból sem következik a CD eleve szögletes vagy kemény hangja, hogy egy ábrán lépcsőként rajzoljuk fel a mintáit: a megfelelő visszaalakítás nem ezeket a lépcsőket küldi a hangfalra.

A nagyobb szám a kijelzőn még nem magyarázza meg, miért lett kisebb a dob.

Ugyanaz a borító még nem ugyanaz a maszter

Két kiadáson lehet ugyanaz az előadó, ugyanaz a számlista, sőt ugyanaz a felvétel is, miközben a kiadásra előkészített hanganyag eltér. A maszterelés során változhat a hangszín, a csúcsok kezelése és az átlagos hangerő. Már ez elég lehet ahhoz, hogy az egyik változat testesebbnek, a másik levegősebbnek hasson. [3]

Ha a CD-n hangsúlyosabb a lábdob környéke, a DSD-kiadás pedig visszafogottabb hangszínt kapott, akkor a hallott különbség valós lehet. Csak éppen nem bizonyítja, hogy a CD formátuma jobban kezeli a basszust. Ugyanígy egy gondosan elkészített DSD-kiadás fölénye sem bizonyítja, hogy ugyanazt az eredményt PCM-ben lehetetlen lenne kiadni.

A „mindkettő az eredeti mesterszalagról készült” felirat sem jelenti, hogy minden további lépés azonos volt. Más lehet az átjátszás, a feldolgozás és az, hogy a készítők milyen hangzást akartak elérni. A közös eredet fontos információ, de nem kész összehasonlítás.

Amíg ezt nem tisztáztuk, két kiadásról mondunk véleményt. Ez vásárlóként teljesen hasznos: megtudhatjuk, melyiket szeretjük hallgatni. A formátumokról szóló általános ítélethez viszont kevés.

A hangerőszabályzó ugyanott áll. A hangerő is?

Váltunk a két változat között, a hangerőhöz nem nyúlunk, ezért úgy érezzük, tisztességes az összehasonlítás. Csakhogy az azonos állás nem garantál azonos kimeneti jelszintet. A két fájl szintje is eltérhet, és a lejátszó PCM- és DSD-útvonala sem feltétlenül ugyanúgy működik.

A kissé hangosabban megszólaló változat könnyen tűnhet teltebbnek, közvetlenebbnek. A mélyek arányának érzete is változik a hangerővel; erről részletesen írtunk a hangosabb zene vonzerejéről szóló cikkünkben. Ilyenkor nem feltétlenül a jobb felbontást vagy a nagyobb dinamikát választjuk, hanem a hangosabb megszólalást.

DSD lejátszásakor egyes készülékekben vagy üzemmódokban a hangszínszabályzás, a loudness vagy más digitális feldolgozás sem érhető el. Ha PCM-nél dolgozik a megszokott korrekció, DSD-nél pedig kimarad, máris más hangképet hasonlítunk össze. Ez a lejátszás megvalósításáról szól, nem a DSD minden készülékre érvényes tulajdonsága. [4]

Ezért a „DSD mindig halkabb, adj rá ennyit” típusú általános recept sem jó. A saját lejátszó működését kell megnézni, és a tényleges szintkülönbséget kell kiegyenlíteni. A hangerő kijelzett száma ehhez önmagában kevés.

Mennyi PCM lehet egy DSD-fájl történetében?

A DSD felirat a megkapott fájl formátumát megmondja. A felvétel teljes történetét nem. Lehet közvetlen DSD-rögzítés eredménye, készülhet analóg mesterről, és származhat PCM-ben felvett vagy feldolgozott anyagból is.

Az utómunka egy része történhet DXD-ben is. Ez nagy mintavételi frekvenciájú PCM, nem egy különleges, „majdnem DSD” köztes formátum. A kész anyagot utána DSD-ként is kiadhatják. A NativeDSD saját leírása többféle ilyen gyártási utat felsorol, beleértve a DSD-rögzítés utáni DXD-feldolgozást és a PCM-ből készített DSD-változatot is. [5]

Ettől egy kiadás még nem lesz rossz, és önmagában átverés sem. A feldolgozásra lehet valós szakmai ok. A kérdés az, hogy elmondják-e, mi történt, és mit ígérnek hozzá. A PCM-anyag DSD-be alakítása nem varázsol vissza az eredeti felvételből már hiányzó információt.

A „natív DSD” ezért akkor hasznos jelzés, ha tudjuk, mire vonatkozik. A felvételre? Az utómunkára? Vagy csak arra, hogy a DAC DSD-jelet kap? Ezek külön állítások, és egyikből sem következik automatikusan a másik.

A DoP elnevezés is könnyen félrevisz: ilyenkor DSD-adat utazik PCM-keretekbe csomagolva. A csomagolás önmagában nem jelenti azt, hogy a zenét PCM-hanggá alakították. A jelút többi részét ettől még külön kell ellenőrizni. [4]

Akkor minden különbség csak bemagyarázás?

Ez lenne a másik kényelmes túlzás. A szintek és a kiadások ellenőrzése nem arra való, hogy előre megmagyarázzuk: úgysem hallhatunk semmit. Arra való, hogy ne más oknak tulajdonítsuk azt, amit hallunk.

Joshua D. Reiss 2016-os metaanalízise a CD-minőség és a nagy felbontású hang megkülönböztetéséről szóló vizsgálatokat összegezte, és összességében kis, de statisztikailag szignifikáns különbségfelismerést talált; a gyakorlottabb, felkészített hallgatásnál erősebb eredményekkel. Ebből nem következik, hogy minden DSD-kiadás jobb minden CD-nél. A vizsgálatok köre tágabb volt ennél, és a megkülönböztethetőség nem azonos azzal, hogy az egyik változat jobban is tetszik. [6]

A korrekt kérdés ezért így hangzik: ugyanabból az anyagból, ellenőrzött szinten, az adott lejátszási útvonalon marad-e felismerhető eltérés? Ha igen, azt érdemes tovább vizsgálni. Ha csak két külön megvásárolt kiadást tettünk egymás mellé, az élményünk attól még érvényes, csak az okát nem bizonyítottuk.

Így derülhet ki, mitől üt nagyobbat

Nem kell otthon kutatólabort építeni, de néhány alapfeltétel nélkül könnyen a hangerőkülönbség vagy a másik maszter nyeri meg a formátumversenyt. A kontrollált meghallgatási módszerekben sem véletlenül kap szerepet a szintbeállítás és a vak értékelés. [7]

1. Azonosítsd a két kiadást. Az évszám, a kiadó és a maszterelésre vonatkozó információ többet mondhat, mint a kiterjesztés. Ha a közös maszter nem igazolható, az eredményt két kiadás összevetéseként kezeld.
2. Ellenőrizd a lejátszást és a hangerőt. Ugyanaz a DAC, erősítő és hangfal legyen használatban, és nézd meg, változik-e a feldolgozás a formátummal. A szinteket lehetőleg mérés alapján illeszd; a hangosabb változat csillapítása biztonságosabb kiindulás, mint a halkabb találomra történő felhangosítása. Azonos csúcsszint eltérő masztereknél nem jelent azonos érzékelt hangerőt.
3. Ugyanazt a rövid részletet hallgasd többször. Lehetőleg úgy is, hogy ne lásd, melyik változat szól. Figyeld meg, pontosan mi változik: a lábdob súlya, a pergő eleje, az ének aránya vagy az egész felvétel hangereje. Egyetlen váltás helyett az ismétlődő tapasztalat mond többet.
4. A következtetés maradjon akkora, amekkorát a próba elbír. Ha kifejezetten a kódolást vizsgálod, közös forrásból, dokumentáltan készített változatok kellenek. Egy saját DSD–PCM átalakítás eredményében az átalakító és annak beállításai is benne vannak. Ez hasznos tapasztalat lehet, de nem általános ítélet minden DSD- és PCM-megvalósításról.

Van akkor értelme DSD-ért fizetni?

Van, ha abban érhető el az a felvétel vagy kiadás, amelyet szeretnél, ismered az eredetét, és az adott lejátszási lehetőségeiddel megéri neked. Egy jó DSD-kiadás ugyanúgy lehet értékes vásárlás, mint egy jól sikerült CD. Az értékét azonban a rajta lévő zene és annak elkészítése adja; a formátumcímke ezt nem helyettesíti.

A felárat akkor érdemes alaposabban megvizsgálni, ha ugyanannak az anyagnak a nagyobb számokkal jelölt változatát kínálják, de az eredetéről és az átalakításról alig mondanak valamit. Ilyenkor teljesen jogos megkérdezni: pontosan mit kapok még egyszer a pénzemért?

Ha az ellenőrzött összehasonlítás után is a CD-kiadás áll közelebb hozzád, nyugodtan hallgasd azt. Nem kell finomabbnak nevezned egy számodra erőtlenebb megszólalást csak azért, mert drágább volt. És ha a DSD-változat tetszik jobban, abból sem kell minden PCM-felvételre kiterjedő hitvallást csinálni.

Nálad volt olyan album, amelynek a CD-változata jobban szólt a DSD-nél — vagy fordítva? Írd meg a két pontos kiadást, és azt is, kiegyenlítetted-e a hangerőt. Miben hallottad a különbséget?