Elindítod azt a lemezt, amit régen kívülről tudtál. Most sok a magas, egybefolyik a refrén, a harmadik számnál már halkítasz. Aztán átváltasz egy szellős, gyönyörűen felvett tesztzenére, és megnyugszol: a rendszer rendben van. Csak közben a kedvenc albumod megint kimaradt.

Kiemelt kép: illusztráció.

Van egy pont a hifizésben, ahol érdemes megállni. Amikor egyre többet foglalkozol a hanggal, mégis egyre kevesebb zenét hallgatsz szívesen. A régi rocklemezek túl nyersek, az újabbak túl hangosak, a koncertfelvételek túl zavarosak. Végül marad néhány album, amelyik átmegy a rendszer vizsgáján.

Szép a színpad, szépen cseng a cintányér, az énekes szinte ott áll előtted. Csak éppen nem őt szeretted volna hallgatni.

Ettől egy készülék még nem bizonyított, és egy lemez sem lett értéktelen. A felvételnek valóban lehetnek korlátai. De ha a zenehallgatásod lassan engedélyezett albumok listájává szűkül, szerintem rossz irányba indult a hobbi.

Amikor már a hifi választ zenét

Egy jó felvétellel könnyű megszerettetni egy rendszert. Kevés hangszer, tiszta ének, nagy csendek, gondosan felvett mélyek: van helye kibontakozni mindennek. Hasznos ilyet is hallgatni, mert kiderülhet, mire képes a lánc megfelelő alapanyaggal.

Csakhogy a saját lemezgyűjteményed nem kizárólag ilyen felvételekből áll. Ott van a sűrű gitárzene, a harsány koncertalbum, a fiatalon megszeretett, kissé dobozos hangú felvétel. Ezekben is lehet olyan előadás, amiért érdemes volt leülni.

Ha készüléket választasz, ezeknek is szóhoz kell jutniuk. Egy ismerős refrénből sokszor többet megtudsz arról, együtt tudsz-e élni egy rendszerrel, mint egy idegen lemez első harminc másodpercéből. A bemutatótermi meghallgatásról szóló korábbi cikkben is ezért tartottam fontosnak a saját zenét.

Ami engem érdekelne: a kedvenc dalodnál maradsz-e a helyeden, vagy elkezdesz újabb felvételt keresni, hátha azon végre jól szól a rendszer?

Ha a hifid miatt már nem hallgatod a kedvenc lemezeidet, azt nehéz előrelépésnek nevezni.

A nyers hang nem mindig hiba

A gitár torzíthat azért, mert így akarták felvenni. Az ének lehet közeli és kellemetlenül személyes. Egy sűrű refrénben összezárhatnak a hangszerek. Nem minden zenei megszólalás akar levegős, finom és udvarias lenni.

A rockban, a metálban vagy az ipari elektronikában a torzítás sokszor maga a kifejezőeszköz. Ha a Nirvana Smells Like Teen Spirit című dalában torzított gitárt hallasz, abból még nem következik, hogy valaki elrontotta a felvételt. Egy gitárfalat sem érdemes akusztikus trióként számonkérni.

Persze ettől létezik rossz keverés, túlzásba vitt jelfeldolgozás és hallhatóan torz master is. A különbség az, hogy mit kifogásolsz: az alkotás karakterét, vagy azt, ami akadályoz abban, hogy követni tudd az előadást? A kettőt könnyű összekeverni, ha minden lemezt ugyanahhoz a néhány demófelvételhez hasonlítasz.

Egy felvétel lehet műszakilag egyenetlen, miközben a dal és az előadás kitűnő. Ezt a kettőt akkor is külön lehet tartani, ha közben a hibákat is hallod. Nem kötelező rossznak hallanod a zenét csak azért, mert már meg tudod nevezni a hangzás gyengeségeit.

A drágább kiadás sem írja újra a felvételt

Egy album hangjáról beszélve először azt érdemes tisztázni, melyik kiadást hallgatod. Az eredeti CD-t, egy későbbi remastert, egy új keverést vagy a szolgáltatón éppen elérhető változatot? Ugyanaz a borító nem garantál azonos hanganyagot.

A mastering során többek között a hangszínhez és a dinamikához is hozzányúlhatnak. Ha nagyon lecsökkentik a halkabb és hangosabb részek közti különbséget, a zene folyamatosan sűrűnek, nyomulósnak hathat. Ez nem ugyanaz, mint az MP3 adattömörítése: veszteségmentes fájlban is lehet erősen összenyomott hanganyag.

Jó példa arra, hogy a kiadás számít: a Nine Inch Nails a Hesitation Marks megjelenésekor kétféle masteringet jelentett be, egy szokásos, hangosabb és egy alternatív, „audiophile” változatot. Ugyanazokról a dalokról volt szó. A különbséget nem egy új lejátszó vagy egy nagyobb szám a fájl adatai között hozta létre, hanem a mastering eltérése.

Egy jobb DAC nem tudja visszaállítani a masterben már levágott csúcsokat. A nagyobb felbontású fájl sem lesz automatikusan jobb választás egy másik, gondosabban elkészített kiadásnál. A „remastered”, a „hi-res” és a „vinyl” felirat helyett az adott változatot kell megvizsgálni. Ennek része az is, hogy hasonló hallgatási hangerőn hasonlítod össze őket.

A streaming hangerő-normalizálása más feladatot végez: a számok lejátszási hangosságát közelíti egymáshoz. Ettől egy túl erősen limitált master nem nyeri vissza az elveszett dinamikáját. A Spotify dokumentációja azt is jelzi, hogy a működés függ a lejátszóeszköztől és a választott beállítástól; a „Loud” mód például limitert is használhat. Ezért összehasonlításkor a beállításokat is nézd meg.

A „túl őszinte” rendszer kényelmes magyarázat

Egy jobb rendszer valóban hallhatóvá tehet olyasmit, ami korábban elbújt. Zajt, sziszegést, torzítást vagy egy furcsa keverési döntést. Nem lehet elvárni tőle, hogy minden album egyformán gyönyörű legyen, és az sem jó cél, hogy mindent puha takaróval fedjen el.

De a „túl őszinte” jelző még nem magyarázza meg, miért húzódik össze a gyűjteményed néhány hallgatható lemezre. Ha egymástól nagyon különböző felvételeken is ugyanaz a szúró énekhang vagy vékony megszólalás tér vissza, érdemes a közös lejátszási körülményeket is ellenőrizni. Ez önmagában nem diagnózis, de elég ok arra, hogy ne rögtön minden albumot hibáztass.

Lehet túl nagy a hangerő, lehet gond a beállításokkal vagy az elhelyezéssel, és lehet, hogy a választott hangkarakter egyszerűen nem válik be a zenéiden. Egyikre sem megoldás, ha inkább nem indítod el a kedvenceidet. A kellemetlen hangot nem teszi erénnyé, ha drága rendszerből jön.

A részletezés és a zeneileg meggyőző hang különbségét korábban részletesebben is végigvettem. A felvételek közötti eltéréseket érdemes meghallani. Azt viszont nem kell automatikusan elfogadni, hogy minden visszatérő kellemetlenség a rendszer nagyszerűségének bizonyítéka.

Próbáld ki a saját lemezeiddel

Én egy következő készülékpróbára öt olyan albumot vinnék, amelyet tényleg szeretek. Nem öt műfaji kötelezőt, és nem más tesztlistáját. Legyen köztük olyan, amelyik szépen szól, olyan, amelyik sűrű és nehéz anyag, meg olyan régi kedvenc, amelynek pontosan ismerem a gyengeségeit.

Otthon pedig ezt a rövid próbát javaslom, mielőtt bármit lecserélsz:

1. Írd le, mi zavar. Melyik dalnál, melyik résznél és milyen hangerőn? A „rosszul szól” helyett legyen valami, amit újra meg tudsz figyelni.
2. Ellenőrizd a kiadást és a beállításokat. Ugyanazt a változatot hasonlítsd össze, ne egy régi CD-t egy ismeretlen remasterrel. Nézd meg a normalizálást, az EQ-t és az egyéb hangfeldolgozást is.
3. Hallgasd meg másik, ismert rendszeren vagy fülesen. Hasonló, kényelmes hangerőn. Ha a probléma máshol is követi a felvételt, az hasznos támpont; ha jelentősen változik, a lejátszás is része a történetnek. Egyik próba sem helyettesít önmagában egy teljes hibakeresést.
4. Hagyj végigmenni néhány számot. Figyeld meg, hogy élvezed-e az előadást, vagy csak várod a következő próbafelvételt. Egy fél album alatt más is kiderül, mint a refrén tízszeri visszatekeréséből.

A tesztzenéket nyugodtan tartsd meg. Jó felvételeket felfedezni is öröm. Csak legyen választásod: a saját kedvenceid mellé kerüljenek, és ne azért, mert azokat már kínos elindítani az új hifin.

Van olyan albumod, amelyet imádsz, de a hifiden mégis nehéz végighallgatni? Írd meg, melyik kiadást hallgatod, és pontosan mi zavar benne. Változott ez egy készülékcsere után?