A legtöbb méregdrága szobában a hangzás vékony, unalmas és dinamikátlan volt. Rávilágítok arra, hogy miért ment teljesen rossz irányba a hifi ipar az elmúlt évtizedekben, és miért vették át a státuszszimbólumok a hatalmat a valódi zenei élmény és hangminőség felett.
Az egyik legnagyobb hangminőség-gyilkosról, a passzív hangváltókról is szó fog esni. Szerencsére voltak elképesztő pozitívumok is: mesélek az 1,5 milliárd forintos (3,6 millió eurós) ESD Acoustic tölcséres rendszerről…
…valamint egy 1920-as évekből származó Western Electric csodáról, amit egy mindössze 8 Wattos csöves erősítő hajtott, mégis lealázta a modern mezőnyt!
A legfőbb tanulság? A hifire elköltött pénz soha nem fog egyenesen arányosan növekedni a hangminőséggel. Nézd meg a videót, és írd meg kommentben: Te mit gondolsz a mai high-end rendszerekről? Voltál kint a kiállításon? Egyetértesz a tapasztalataimmal? Jöhetnek a vélemények!
A státuszszimbólumok diadala a zene felett
A high-end audio iparág az elmúlt évtizedekben egy nagyon veszélyes, vizuális fókuszú útra lépett. A kiállításon lépten-nyomon olyan “ultragigamega-end” rendszerekbe botlottunk, ahol a tervezési büdzsé 90 százaléka láthatóan a 100 kilós készülékházak formatervezésére ment el.
Hiányzott belőlük a zene lüktetése, a tranziensek sebessége és az az energia, amitől elhisszük, hogy élő zenészek ülnek velünk szemben. Helyette egy túlzottan kimért, steril, laboratóriumi hangot kaptunk, aminek az egyetlen célja, hogy a technikai adatlapokon hibátlanul mutasson.
A kiállítás fénypontjai: Amikor a fizika győzött
Szerencsére nem minden volt fekete a kiállításon. Voltak olyan elszeparált szobák, ahol a gyártók nem a külsőségekre, hanem a nyers akusztikai fizikára építettek. Itt olyan zenei katarzist kaptunk, amiért érdemes volt kiutazni.
A videóban hosszan kitérek arra a tervezési hibára, ami a legtöbb rendszert megöli. A modern hangfalak többségébe borzalmasan komplex passzív keresztváltókat építenek be az egyenes frekvenciamenet érdekében. Ezek a tekercs- és kondenzátorerdők a gyakorlatban úgy viselkednek, mint egy fojtószelep. Elképesztő mennyiségű erősítő-energiát emésztenek fel hő formájában, és mielőtt a jel eljutna a hangszóró membránjáig, a makrodinamika (a dobok ütése) egyszerűen elvérzik a váltó alkatrészein.
Az egyik abszolút pozitív sokk az ESD Acoustic rendszere volt. Ez egy olyan gigantikus, teljesen aktív, tölcséres konstrukció, ami mellőz minden passzív váltót a hangszórók előtt. Az árcédulája felfoghatatlan: 3,6 millió euró, ami nagyságrendileg 1,5 milliárd forint. Viszont itt a pénzért – a többiekkel ellentétben – megkaptuk azt az elképesztő, kompromisszummentes, torzítás nélküli energiát és tiszta tranzienseket, ami a valóságos, élő zene sajátja.
A show legnagyobb meglepetését és arculcsapását a modern mezőny számára a Western Electric rendszere okozta. Egy olyan hangsugárzó, ami egyenesen az 1920-as évek mozitermes (szélessávú) akusztikai elvein alapszik. Mindezt egy alig 8 Wattos, kis teljesítményű csöves erősítő hajtotta meg. Ez a “matuzsálem” konstrukció olyan laza eleganciával, melegséggel és életszerű dinamikával zenélt, hogy szinte nevetségessé tette a szomszéd szobákban erőlködő, ezer wattos, túlbonyolított high-end rendszereket.
Mi a titka a régi Western Electric féle rendszereknek? A válasz az extrém magas érzékenység (100 dB/W felett) és a hangváltó hiánya. Mivel a hangszóró közvetlen, fojtásmentes kapcsolatban van az erősítővel, a legkisebb, 1-2 Wattnyi elektronikus jel is azonnal, veszteség nélkül mozgási energiává alakul. Ez adja azt a lehengerlő sebességet és életszerűséget, amit a modern, érzéketlen (85 dB/W) hangfalakból sosem fogsz meghallani.
“A legfőbb tanulság? A hifire elköltött pénz soha nem fog egyenesen arányosan növekedni a hangminőséggel. Okos tervezéssel, a passzív váltók elhagyásával sokszor a töredékéből jobb hangot lehet építeni, mint a milliós CNC-mart szobrokból.”


