Mi keresnivalója van Madonnának az igényesebb otthoni hangrendszerek világában? Meglepően sok.
Ugorjunk vissza egy pillanatra 2005-be. A mainstream popzene épp kezdett belefulladni a hangerő-háború (Loudness War) legsötétebb éveibe, ahol a rádiókból ömlő zenék többsége vékony és túlvezérelt volt.
Ebbe a közegbe érkezett Stuart Price producer a Confessions on a Dance Floor-ral. Egyetlen, megszakítások nélküli DJ-mixet rakott össze, ami kidolgozottságában messze kiemelkedett az akkori mezőnyből.
A Hung Up vagy a Get Together nem a megszokott, mosott rádiós dübörgést hozta. Az analóg basszusfutamok és a feszes ritmusok miatt a hifisek gyorsan rájöttek, hogy ez a lemez nagyszerű minőséget képvisel.
Bár én sosem voltam Madonna rajongó, az eredeti Confessions a mai napig előkerül a polcról, ha egy igazán dögös, jól megszólaló elektronius zenére vágyom.
Eltelt húsz év, Madonna pedig próbált lépést tartani a TikTok-generációval és az aktuális trap/R&B trendekkel – elég csak a Madame X sokszor csapongó hangzására gondolni. Aztán jött a Celebration Tour, ahol zenei igazgatóként újra felbukkant Stuart Price a keverőpult mögött. A turné alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a közös kémia még mindig megvan.
A Confessions II tehát nem egy hirtelen jött nosztalgia-hullám eredménye. Sokkal inkább annak a felismerése, hogy nem a huszonéves beatmakerek felaprózott alapjaival lehet visszaszerezni a figyelmet, hanem azzal a folyamatos, sodró lendületű elektronikus tánczenével, ami Price igazi védjegye.
Mire számíthatunk hangzásban?
Stuart Price nem szokta ugyanazt a lemezt megcsinálni kétszer, a stúdiótechnika pedig rengeteget változott az elmúlt két évtizedben. A 2005-ös anyag CD-verziója a kornak megfelelően azért kapott egy masszív kompressziót (bár a bakelit kiadás sokkal lélegzőbb maradt). Ma viszont a streaming platformok – mint a Spotify vagy az Apple Music – beépített hangerő-szabályozása (a LUFS normalizáció) miatt már nincs értelme a végletekig hangosítani egy mixet, mert az algoritmus úgyis visszavesz belőle.
Mivel Price pontosan ismeri a modern játékszabályokat, az új albumnak esélye van arra, hogy dinamikájában szabadabb és térben kiterjedtebb legyen, mint az elődje. A kihívás inkább az, hogy a mai, nagyrészt digitális és olykor kicsit steril stúdiókörnyezetben is sikerül -e megőrizni azt a vastag, szinte tapintható melegséget, amitől az első album annyira élt.
És hogy van-e még relevanciája a második felvonásnak 20 évvel később?
Kétségtelenül. A popzene manapság eléggé szétforgácsolódott, a toplistákat sokszor a telefonhangszórókra és TikTok-ra optimalizált rövid dalok uralják.
“Ebben a közegben egy elejétől a végéig egyben hallgatható, gondosan felépített elektronikus zenei album szinte már lázadásnak számít. Ha a Confessions II hozza a klasszikus Price-féle minőséget, akkor nemcsak a klubokban, hanem a komolyabb otthoni hangrendszereken is gyakori vendég lesz. Függetlenül attól, hány éves a borítón szereplő énekesnő.”
