Csillapítás vagy diffúzió? Mikor lett jobb – és mikor lett túl száraz a szoba?

Az előzményt is szeretném megvilágítani, amivel a tologatósdi elkerülhető lenne.

Szerintem mint hangfal- és diffúzorépítőnek van némi rálátásom erre a
szegmensre. A helyzet az, hogy nem feltétlenül a csodadiffúzor, a szögmérővel
belőtt beforgatás, az átrendezett könyvespolc vagy a falra aggatott szőnyeg a
megváltás. A rendszerszinergia a
főnök. A jól egymásba szeretett erősítő–hangfal páros frigye mindennek az
alapja.

Az igazi az lenne, ha a hifi adás-vételt úgy
törvényesítenék, mint a próbaházasságot: a vevő hazaviszi a cuccot, és otthon
kiderül, hogy az akusztika meg a rendszer egymásra talál-e, vagy azonnali
válóper a vége. Van, ami első hangra összeérik, és van, ami soha. Ez egy
alaptézis, és szinte mindig bejön.

Amikor letesszük a dobozt kb. oda, ahová a nő engedi,
jelet adunk a rendszernek, és megszólal az első benyomás – na, az a szentírás!
Ezen finomítani persze lehet, de egy elszabadult, döngő hátsó reflexnyílással a
Jóisten sem tud mit kezdeni, ha nincs hely elhúzni a faltól. És a híres
szivacsdugó? Hát, azt sem minden doboz szereti: némelyik úgy összeomlik tőle
akusztikailag, mint a kártyavár. Ez a hangszóró és a hangváltó házasságából
adódó probléma, utólagos varázslat nincs. ( a mesékben sem )

A diffúzor csak ilyenkor lép be a képbe. De oszlassunk
el egy tévhitet: diffúzor szinte bármi lehet, nem kell egyből méregdrága,
CNC-vel mart, sci-fi háromszögekből álló faburkolatra gondolni. Nekem a
kísérletezéshez van 4 darab, lábon álló, kb. 150×50 cm-es mobil lapom. Erre
akasztható rá mart fa (szigorúan nem fenyő!) meg ipari filc. Ezt a mobil
kerítést beállítom a hangfalak mögé, és máris kész a kísérletező kedvűek
vidámparkja! Otthagyom egy pár napra, és ha megtaláljuk azt a beállítást, ahol
az ügyfélnek eláll a szava, rögzítjük a pozíciót, és csak ezután készül el a
végleges doboz.

A nagy igazság az, hogy a hifisták jelentős része
foggal-körömmel küzd, de valójában fogalma sincs, mit akar. A koncepció annyi: „Legyen bazi nagy, és bontsa le a
házat!” Aztán amikor kiderül, hogy abba a panel nappaliba egy finom,
állványos doboz kéne, nem pedig egy hárommélyes, dögnehéz akusztikai
szörnyeteg, csak pislognak, mint hal a szatyorban.

A legnagyobb hiánycikk mégis a becsületes kereskedői hozzáállás. Mert mi történik?
Jön a gyanútlan laikus, akinek a mindentudó haver kiadta az ukázt: „Öregem, a 250 wattos erősítő a
király, mert annak magas a damping faktora!, meg minimum akkora hangfalszekrény
kell, mint egy kétajtós gardrób!” A kuncsaft már szajkózza is a tutit, a
kereskedő szeme előtt meg felbukkannak a dollárjelek. Rááramvonalazza a vevőre
a legdrágább szettet, ami köszönőviszonyban sincs sem a szoba méretével, sem a
hallgatott zenei műfajjal.

Hazaviszi az ember a zsákmányt, és a csillogó szemű
kezdeti fellángolás után pár perc zenehallgatás után csak néznek egymásra a
hangfalakkal, mint Noé meg a harmadik teve: „Basszus, mi ez a csörömpölés?”

Visszakanyarodva: sajnos van az a pont, amikor a
szobafényezés már halottnak a csók. Ott a csere az egyetlen orvosság – sokszor
az erősítőé is. Mert ha a vevő egy lassú, finoman hömpölygő, úri high-end
erősítővel akar veretős trance-et hallgatni, az olyan, mintha hintóval menne a
gyorsulási versenyre: kicsinálja a zene lényegét! Mint ahogy nem minden hangfal
való Beethovenre sem.

Ilyenkor jön a sírás: „De hát a szalonban ez olyan gyönyörűen szólt!” Az
lehet, barátom, de nem a te lakásodban! A bemutatótermet arra tervezték, hogy
eladja a cuccot, a te nappalid viszont egy akusztikai csatatér. Hatalmas
üvegfelületek, az egyik oldalon a semmibe lógó reflexnyílás, visszhangos
parketta...

Szóval ez egy nyakatekert műfaj. Sejtem, hogy ez az
írásom után még bonyolultabbnak tűnik az egész.

De jegyezük meg az aranyszabályt: tájékozottság és kritikus gondolkodás!
Pontosan tudd, mit, mire és hol akarsz használni. A boltosnak meg a Mindentudó
Havernak csak korlátozottan higgy, és ne feledd: ami a szomszédnál katartikus,
az nálad lehet, hogy úgy fog szólni, mint egy bádogvödörbe ejtett Sokol rádió!