Uhh... kapkodom a fejemet, annyi mindent olvastam itt most, hogy csak na. Ami nekem szimpatikus, hogy minden írás a zeneszeretetről szól.
Megosztok veletek egy pár éves kálváriát, hátha más is futott már bele hasonló, méregdrága tanulságokba. Körülbelül 6 éve eljött a pillanat, amikor teljes megújulásra vágytam ( nem jógatáborba vonultam ) – tudjátok, az a klasszikus audiophil életközépi válság: *„dobjunk ki mindent, és kezdjünk új életet a rendszerrel!”*
Elmentem egy high-end szalonba, ahol épp előttem demóztak egy szettet. A vevőjelölt végül nem csapott le rá, én pedig akkor még otthagytam mindent. De a gondolat, mint a csöves erősítő mámorító brummogása, csak fészket rakott a fejemben. Szorgalmasan utánaolvastam a szakirodalomnak és a fórumoknak, ahol mindenhol szentírásként terjedt a jól csengő axióma: *„A B&W hangfalak precíz, nyílt és kissé analitikus magas- és középtartománya tökéletesen kiegészíti a Marantz dúsabb, zeneibb, finoman analógos karakterét.”* Ez a tuti páros!
Tudjátok, mi a különbség a hifi-marketinges és a használtautó-kereskedő között? A kereskedő legalább tudja, hogy a kocsi törve volt, míg a hifi-marketinges elhiszi, hogy a rézkábel irányultsága megváltoztatja az énekesnő hangszínét...
Úgy voltam vele: legyen, áll az alku! Noha világéletemben amolyan audiophil „démonként” tekintettem a Marantzra (a Technics-szel egy kalap alá véve), és mindig is kicsit harsánynak, túlzottan japánosnak éreztem őket, megadtam az esélyt. Mégse mondja senki, hogy nem vagyok elég nyitott! Nekem is lehet egyszer életemben Marantz cuccom... Így hát beújítottam a **Marantz PM8006** erősítőt és hozzá a **B&W 705 S2** állványos dobozokat. A mai napig emlékszem rá, milyen hihetetlenül boldog voltam. Kicsomagoltam, bekötöttem, portalanítottam – bár egy gramm por se volt rajtuk! Néztem, figyeltem, gyönyörködtem.
A terv szigorú és tudományos volt, és nélkülözött minden előítéletet: elhatároztam, hogy nem a saját meglévő dobozaimra támaszkodom (na, ez már nagy szó volt tőlem, és ma is az!), hanem szépen bejáratom a gyári párost, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A szertartás a következőképpen nézett ki:
* Az erősítőt bekötöttem egy magas érzékenységű, zárt architektúrás 3 utas 8 ohmos „muzeumi darabra”, nehogy szétizzadja magát az elején, és hagytam szólni napközben, amikor senki nem volt otthon. Hősiesen kibírtam egy hétig, hogy nem ültem le elé.
* Eközben a B&W dobozok a garázsban kapták az ívet: egy kölcsönkért D-osztályú hangkeltővel üvöltöttek viszonylag nagy hangerőn. *(A szomszéd kutyája azóta is gyanakodva néz minden dobozra, amin kerek izék vannak elől....).*
* A nagy napra még a kábelmágusoknak is engedtem: elhoztam a kereskedőtől egy komolyabb prémium kábelt (a kauciót persze ott kellett hagynom), mondván, ha lúd, legyen kövér. A kereskedő esküdött, hogy ettől a kábeltől még a leghitványabb zene is élni kezd....
Egy hét külön bejáratás és másfél hét közös járatás után eljött az igazság pillanata. Bevetettem mindent: finomhangoltam a pozíciókat, diffúzorokat pakoltam, méréseket és igazításokat végeztem... És ekkor jött a pofon. A végeredmény egy minőségi szörnyűséget hozott.
A hang egyszerűen nem tudott túllépni a saját árnyékán. Képzeljétek el azt az érzést, mintha a zene egy baszott nagy bádogvödörből próbálna kimászni, de a rendszer saját architektúrája mindig kézzel-lábbal rántaná vissza a mélybe – mint a klasszikus hazai sikertörténeteknél: aki kitűnik, azt a tömeg azonnal visszahúzza. Semmi tér, semmi szabadság. A százezer forintos, varjúhájjal és kígyóolajjal kenegetett kábel sem segített: a bádogvödörnek az sem számít, ha aranyból van a füle. Persze, mint máshol már írtam, a boltban jól, nagyon jól szólt együtt a szett! Hiába árultam én is hifit, hiába volt minden cuccra más - más demólemez amivel dög volt... az elvet ismertem, mégis beszoptam. Bravó!
Eljött a perc, nem bírtam tovább a kiképzést. Elővettem a féltve őrzött, jó öreg tranzisztorosomat, egy **Grundig Fine Arts M-100 R** erősítőt. Tudni kell erről a gépről, hogy ebben dolgozik a Grundig legendás HDDA (High Dynamic Discrete Amplifier) modulja, a felépítésében pedig sehol egy nyomorult IC vagy STK szörnyűség – kizárólag diszkrét alkatrészekből áll az egész.
És ha már benne voltam a lendületben, előhúztam a Grundig azonos génállományú, még analógosabb tónusú ikertestvérét, a **Siemens RX-400**-at (ez is szigorúan diszkrét elemekből építkezik, a Grundig architektúrája figyel a szép sötétszürke karcmentes lemezburkolat alatt! ) ). Az eredmény? Ugyanaz a csoda. Selymes, simogató hang, olyan levegős színpaddal és térrel, amiről ez az újkori Marantz talán hallott már meséket a gyárban, de ő maga ezt sosem tapasztalhatta meg. Hiába, a Német hi fi a telefunken, grundig, siemens, vonal azért nem volt semmi!
Itt nem volt megállás: mindkét újonc ment a háztól elég rövid időn belül. A B&W majdnem maradt, de végül azt is elkárhoztattam... beszámíttattam. Igen, buktam rajtuk, nem is keveset. C'est la vie hifi-módra. Pedig a B&W nem volt rossz. Így ennyi idő után amire emlékszem, a magasait nem szerettem annyira, hogy változtasson az élmény okozta elhatározásomon. De majdnem. Nagyon kicsin múlt! Azóta is meggyőződésem, hogy kommersz hangfalban a B&W általában minőséget képvisel.
De hát a kis audiophil ördög ott bujkált a fülben, így meghoztam a soron következő „slágert”: egy **Advance Acoustic (Advance Paris) X-i1100**-at. Mit kell tudni erről a francia csodáról? Utólag nézve sokat is, meg semmit sem... A gyártó papíron semmit nem bízott a véletlenre: egy brutális, 24,8 kg-os tiszta fémvázat tettek le az asztalra, ahol a tápot, a digitális panelt meg az elő- és végerősítőt külön réz- és fémkamrákkal szeparálták el. Adatok terén 2x 220 W RMS (8 Ohm) és 2x 400 W RMS (4 Ohm) elég meggyőzően feszített a prospektusban.
Engem leginkább az a híres High Bias (A-osztályú) kapcsoló vadított meg a hátlapján, amiről azóta kiderült, hogy az egész A-osztályozásuk egy nagy semmi... valami bedzsangázott mérnök álmodta meg Kína-alsón, ahol az egész Advance vonal készül. Tudjátok, mi a különbség az igazi A-osztály és a kínai kapcsolós A-osztály között? Az igazi A-osztály télen fűti a szobát és csodásan szól; a kínai meg csak fűti a szobát, és elhiteti veled, hogy a melegség a zenéből jön, nem a hűtőbordából! Pedig ez egy hatalmas paradoxon!
Egy szó mint száz: a valóságban az égvilágon semmit sem ért az az A-osztályú kapcsoló. Cserébe vérszegény volt, dacára a falbontó wattoknak! Egyszerűen úgy szólt, mint egy túlárazott műanyag doboz. Abból is a vékonyabb falú, amibe alsó tagozatban csomagolja anya a gyerek szendvicsét.
Tudom, most sokan fognak aktív fejkapkodást rendezni, de úgy gondoltam, ez a 25 kilós vas megérdemli az igazi ellenfeleket. A házi flottámból a nagyvasak kerültek elő. A szomorú ebben megintcsak az, hogy annyira hitvány volt, hogy hallanom kellett jobb hangot.... olyan hangot, ami mentes a piáros lózungoktól!
Kezdésnek bedobtam a **Harman/Kardon HK 980**-at. Azért az a 80 Amperes áramleadási képesség méltón oda tud csapni, gondoltam, győzzön a jobbik! Ezután a **Kenwood KC-208** előfok következett a **KM-208**-as végerősítővel karöltve (a maga **2x 150 Wattos** erejével). Nos, az újkori technika itthoni bevezetése Advance módra----- ismét igen csúfos kudarcba fulladt: mindkét meglévő oldtimer erősítőm úgy rakta le az Advance-ot, mint a huzat. Legalábbis az én fülemnek. És azért hallottam már pár erősítőt szólni életemben.
A legnagyobb probléma a mélyekkel és azok jelenlétérzetével volt – egész pontosan a „gyomromban érzem a basszust” élmény teljes hiányával. Volt mély, mert Hifi-módon ott döcögött, de csenevész módon. A **dual mono** felépítésű HK 980 ezzel szemben úgy radírozta ki a franciát, mintha ott se lett volna az a tucat-trónkövetelő. A HK 980 olyan színpadot hozott a nappaliba, amiről az Advance soha nem hallott. Mindezt olyan brutálsan erős basszussal, hogy féltem 100 feletti Bpm számú
A Kenwood szettel ráadásul majdnem partiban volt az Advance, de csak majdnem: a Kenwoodot egyértelműen jobbnak ítéltem, sokkal szebb, finomabb magasai voltak. A francia harsány volt. A Kenwood nem. Az X-i1100 egyedül veretős zenéken – ha jól emlékszem főleg Boris Brejcha trackeken – ment nagyot, ott néha majdnem győzött, mondhatni, mintha kifejezetten erre lett volna kitalálva: egy 25 kilós, másfél milliós""" gép, ami zseniálisan játssza le a gépi zenéket! *(Legalább már tudjuk, mit hallgatnak a kínai gyárban tervezés - hangolás - szerelés közben a mérnökök ).*
De a jazz vagy a finomabb, organikus akusztikus zenék? Ők merre vannak az Advance-ban? Én nem találtam őket!
Az Advance-ot ezek után már nem volt arcom visszavinni a boltba, így inkább meghirdettem, és eladtam úgy, ahogy volt. Ezen is buktam. Nem keveset.
A fő gondom a sztorival csak az, hogy ez az Advance szörnyeteg kb. 1,3 millió forintos áron kényeztette a pénztárcámat, míg a Grundig és a Siemens a használtpiacon együttvéve sem ért talán négyszázezret. A kenwood szett, meg hk már combosabbak árban, de nem 1,3!!!! Jó, mondjuk karcmentes, gyári állapotú gyűjtői darabok (kompletten, a tornyok többi alkatrészével együtt), de ha ránéztél a polcra, szemmel láthatóan nem egy ligában játszottak. Aztán amikor megszólaltak, kiderült az igazság: hangban a régi diszkrét klasszikusok voltak a vakító halogén reflektorok, az 1,3 milliós Advance meg csak pislákolt mellettük, mint egy ki-kialvó gázolajos bányászlámpa egy mély és sötét bányavágatban.
Tanulság? Igen fájdalmas volt, egy jó ideig nem gondoltam semmilyen fejlesztésre sem, ami anyagiak igénybevételével járt volna! A modern prospektusok szövege gyönyörű, a PR-szekció 4 kávé után olyanokat hazudik, mint soha senki, a méregdrága A-osztályú kapcsolók jól mutatnak a hátlapon, a Bluetooth modul meg a DAC csak fokozzák az izgalmakat, de amikor megszólal a zene, a motoros potméterrel távirányítóval feltekerve, akkor a diszkrét alkatrészekből építkező, és rendes táppal és tisztességes áramfelvétellel megáldott old school vasak még mindig nevetve mutatnak utat a modern, „alutápos”, súlytalanul puffogó music centereknek!
