Álló vagy állványos hangsugárzó? Mikor lett a kisebb doboz a jobb választás?

Nálam nem sztereó rendszer van, hanem Házimozi, mivel 2 sub is van a rendszerben, én a front oldalra is pazarlásnak tartottam álló dobozt tenni, inkább abból az árból vettem 2-3 kategóriával magasabban pozícionált polcsugárzót, így jutottam el a front oldalra az Elac Bs403 sugárzókig, 27nm a szoba és kb 2.5-3 méterre ülök a sugárzóktól a szoba 3.5 méter széles de persze nincsenek a dobozok az oldalsó falra rátolva. A felsőkategóriás polcsugárzóknak is köszönhetően , nagyobb a színpadkép, szeparáltabbak a hangszerek, és sokkal élethűbb az énekes, mind pozícióban mind nagyságban, rendesen teste van a hangszereknek, persze ebben sokat segít a két darab sub is. 

Röviden a tapasztalatom, hogy a hangfal mély szekciójának térfogata, a hangszóró(k) mérete, gyorsasága és az időzítés a hallgatási pozícióban számít igazán. 🙂

@hericstamas Pont az időzítést kiküszöbölendő, a DSP-s sub, leteszed a subot, beméred a hallgatási pozícióhoz, és a DSP megoldja a szoba által generált beszakadásokat, kiemeléseket, és az időzítést is, nagy részben.

WAF (*Wife Acceptance Factor*) a fő bűnös.

**Nagydoboz, kisdoboz – az örök dilemma.**

A nagydoboz szerintem kevés helyre jó igazán. Tapasztalatom szerint a nagy állódobozok fokozottan érzékenyek az elhelyezésre és a szobaakusztikára, míg a kisebb, állványos dobozok lényegesen toleránsabbak.

A decibelben megadott érzékenység (dB/W/m) szintén kulcseleme az egyenletnek. Egy „halott”, mindössze 84 dB-es dobozból kontrollált, megfogott mélyeket kicsikarni nem olyan egyszerű, mint egy 90 dB-esből! Ez utóbbi ujjgyakorlat a legtöbb erősítőnek: dinamikusabb megszólalást, tágasabb teret és könnyedebb zeneiséget eredményez. Ezzel szemben a 84 dB-es technika meghajtása közben egy egyszerűbb – de akár nagy nevű – erősítő is vonyítani fog az erőlködéstől. A kimenőtrafójának az utolsó leheletével is dolgozni akar, de sokszor ez csak erőtlen pattogást és komprimált hangot eredményez, nem pedig becsületes zenét!

Tehát a kiszemelt hangsugárzó meghajtásához szükséges teljesítményt és áramkapacitást mindig az erősítő valós tartalékaihoz kell mérnünk – ami messze nem a köznyelvben rosszul használt, marketingízű „hány wattos” szlogenekben merül ki!

A reflexnyílás a másik nagy kérdőjel, amiről a hifi-szakzsargon nemigen beszél őszintén. Hogy mitől és miért alakult ki a hátsó reflexnyílás?... Na, ezt a témát kell először rendbe tenni és megérteni! Ezután lehet elgondolkodni azon, hogy a doboz kicsi, nagy, közepes, reflex vagy zárt legyen. (És az örökérvényű szitokszó, a *rendszerszinergia* még be sem kúszott ide… pedig ez is az elemzés alapját kellene, hogy képezze!)

Visszatérve a reflexnyílásokra: a kereskedelem és a WAF (*Wife Acceptance Factor*) a fő bűnös. Minél kisebb, a modern enteriőrbe illeszkedő hangsugárzókat kellett készíteni, hogy a család nőtagja is elégedett legyen a nappalit „elcsúfító” betolakodóval szemben – miközben a hifista részéről megvolt a vágy a hatalmas mélyhangokra.

Az már egy másik sarkalatos kérdés, hogy a hátsó reflexnyílások által keltett levegőáramlás és portzaj (ami ritkán valódi, kontrollált mélyfrekvencia) nem feltétlenül tesz jót a hangzásképnek. A mezei hifista persze boldog, ha a nagymama örökségéből megmaradt étkészlet szarrá csörögi magát a vitrinben a bazi nagy basszustól. Miközben az nem igazi mély, mindössze a szoba akusztikai módusai búgnak, mint az állat, a mélyhang pedig csapdába ejtve kering egyik faltól a másikig… Az étkészlet vidáman csörög, a lábdob szól akkorát, mint egy 100 mm-es aknavető – és kész is a „zenehallgatás”…

Ezzel az egésszel kellene valamit kezdeni, ami nem más, mint a vásárlói edukáció és a becsületes kereskedelem. A boltos, aki el akarja adni a portékát, ritkán fog minderről őszintén beszámolni. Németországban, amikor bementünk egy High-End szalonba, mi volt az első kérésük? *„Rajzolja le a helyiséget, nevezze meg az erősítőt és a műsorforrást!”* Ehhez mérten ajánlottak hangsugárzót.

A következő lépcsőfok a frontoldali reflexnyílások térnyerése. Ez már lényegesen jobb és praktikusabb, mint a hátsó port: a doboz elején lévő nyílás nem annyira érzékeny a hátsó fal közelségére. A mélyei sok esetben még mindig maszatosak lehetnek – hiszen a reflexelven működő dobozok belső állóhullámait és fáziseltolódásait nehéz tökéletesen megzabolázni –, de elhelyezés szempontjából már sokkal életképesebb kompromisszum.

Az igazi csúcs azonban a **zárt doboz** architektúrája. Ez egy olyan „vallás”, amit kevesen ismernek és értenek igazán. A mélyek sem távolról, sem közelről nem tűnnek majd akkorának, mint egy reflexdoboznál, ezért a felületes hallgatónál el is vérzik a zárt konstrukció 2 perc alatt. A hangképük mégis ezeknek a legkiegyensúlyozottabb, a legrövidebb lecsengési idővel és a legpontosabb impulzusválasszal. A maszatos, elmosódott basszus nem szól rá a középtartományra, ezért énekhangban és akusztikus hangszerekben a zárt doboz egyszerűen verhetetlen! (Nekem is vannak zárt dobozaim, és amikor néha bekötöm őket, a kedvenc zenéimnél csak csodálkozok: *„Basszus, ezt a finom részletet eddig miért nem hallottam?!”*)

Mindegyiket egybevetve: a hangsugárzó-választás egy rendkívül komplex, sokváltozós egyenlet, amit nem lehet pusztán a „kicsi, nagy, 1 utas, 2 utas, 3 utas” skatulyákban vizsgálni. Mindent egyszerre kell számításba venni.

És pontosan ezért van az, hogy egy vérbeli hifistának sosem csak egy erősítője vagy egy pár hangfala van a házban! A folyamatos kísérletezés, a „mivel hogyan szól és miért úgy?”, az éjszakába nyúló *„mi van, ha még 20 centivel befelé fordítom?”* rituálék – nos, ez a legnagyszerűbb dolog az egész hobbiban. (Még akkor is, ha a szomszéd közben a fűtéscsövet veri, a párunk meg válókeresettel fenyeget a harmadik pár berángatott állódoboz láttán...)

Ezekkel a centizgetésekkel és miliméterezésekkel sikerül végül elcsípni azt a hangot, ami tökéletesen passzol a szobaakusztikánkhoz és a kedvenc zenéinkhez. Egy olyan megszólalást, amivel nemhogy a haverok előtt nem kell szégyenkeznünk, de – ami még sokkal nehezebb dió – saját magunk előtt sem! Sőt, ha igazán ügyesek vagyunk, a szoba sarkában felhalmozott erősítőtornyok láttán még a családi béke is fennmarad valahogy...

A nap végén úgyis csak egy dolog számít: legyünk megelégedve a rendszerünkkel, dőljünk hátra, és hallgassunk zenét tiszta élvezettel!