Hogyan hoztam létre egy mini-szupernovát az íróasztalomon, avagy a
Pánikgomb Evangéliuma
Sokat megélt hifis barátom mondta egyszer: „Aki csöves hifit használ, annak
elérhető távolságban KELL lennie egy bármikor, a teljes rendszert azonnal
áramtalanító főkapcsolónak.” „ nemcsak az üzemóra számlálónak!”
Ez a hifis létezés olyan alaptézise, amit mindenki
ismer, bólogat hozzá, majd büszkén figyelmen kívül hagy. Mert ugye ki az az
elvetemült, aki egy filléres, zajos biszbaszt, ( más néven billenőkapcsolót,) merészel
tenni a szent elektronok útjába? Ettől rettegünk! Mi lesz így az amúgy sem
tiszta, hálózati szeméttel szennyezett 238 volttal?!
Hát semmi. A nagy
semmi. Csak el tudjuk tüntetni a szuflát, ha kell. És nekem tegnap kellett. Nagyon.
Egy mini-nap jött létre az orbitális méretű
íróasztalomon – azon a szentélyen, ahol mindent is tesztelek. (Az időm jelentős
részét itt töltöm; életbölcsesség: - ami ebben a csillapított, speciális
közegben jól szól, az a nappaliban is elbűvöli a fület.) A mini-nap, ami a fény
és a szikrázás tekintetében a kora-univerzum legvadabb másodperceire
emlékeztetett, kemény 3-4 másodperc alatt lett inaktiválva. Ezzel nemcsak a
speciális közel téri High-End dobozaim dómjait mentettem meg, hanem
valószínűleg a lakást is. (Ma nyakamba is veszem a várost, és a nagy hifim elé
is teszek egy Ipari Pánikgombot. Tudom, az audiofil kódex szerint ez
szentségtörés, de nekem most a túlélési ösztön az opció.)
Az egész úgy kezdődött, hogy múlt héten szembejött egy
gyönyörű csöves vas hirdetése. Régóta nem néztem bazárt, nem vettem semmit.
Elég sok önálló rendszer pihen a lakás különféle pontjain, mondtam is magamnak:
„Nem kell újabb vasdarab.”
Elkattintottam. Aztán vissza. Szép volt, és új. Állapotú…..
Balra néztem: az asztalomon az A-osztályú csöves villanykályha
békésen duruzsolt. Imádom a hangját. És ekkor megszólalt a kisördög: Mi lenne, ha rendeznék egy házi
bajnokságot? A nappaliból a nagy Vincentet azonnal kvalifikáltam, (az a KT88-as
mezőnyben játszik ez meg egy EL34-es A-osztály, nem egy súlycsoport). Amire
visszakattintottam, „mer szép volt, és ismétlem: - új állapotú, nem egy leütött szemét! – „ az
az első pár wattot tisztán A-osztályban tolja. Kis csalással, de indulhatna a
verseny a Koronáért! (A harmadik csövesem egy múzeumi relikvia, árpád apánk lován
jött be az országba, és kb. úgy is néz ki 😊
annyira oldtimer, hogy a hangja már a látványtól gyönyörű, de úgy féltem, hogy
be sem kapcsolom.)
Szóval nézem a hirdetést, nyúlok a telefonért. Kiderült:
2 éves, „frissen átnézve”, az előfokcsövek gyáriak, a végfokokban meg
Tung-Solok vannak, amikben még!!!
2000!!! óra van (Persze, meg egy garantált km-órás megkímélt
hölgytulajdonos, aki vasárnap járt vele a templomba).
Aludtam rá, és másnap elhoztam. Jó áron volt, mondom
kipróbálom, aztán majd lesz valami. A hangja elsőre... hát, finoman szólva
homályos. Se mély, se magas, se közép, csak valami tompa puffogás. „A francba, ezt benéztem.” Még
aznap vettem is bele új készletet: Tungsram NOS előfokokat és Psvane
végfokokat.
A Tungsramok azonnal beugrottak a helyükre. Háttal nem
kezdünk mondatot – mondta az egyetemen a néhai magyartanárom. Hát most de.
Hát szóval olyat hallottam, amitől könnybe lábadt a
szemem... pedig semmi beégési idő, semmi bejáratás, csak 30 perce szól…Basszus,
itt rútul veszíteni fog az A-osztály! Eszméletlenül nyílt, tágas,
részletező, meleg, és még minden létező audiofil jelző, amit az újságokban
olvasni lehet. Nagyon tetszett! A Psvane végfokcsöveket mára terveztem bevetni,
gondolván: a bias állítás nagyobb, odafigyelősebb falat, adjuk meg a módját.
Tegnapról mára csak finomodott a hangja, már azon
gondolkodtam, hogy ez a vas bizony velem öregszik meg.
És ekkor, délután 3 körül jött A SERCEGÉS a hangfalból,
meg a villanás. Semmi előjele nem volt. FLAC-ben szólt valami nagyzenekari mű
egy osztrák streamről, én meg gépeltem, amikor megszólalt az a semmivel össze
nem téveszthető, ívfényes sistergés. Mivel a burkolat még lent volt, odakaptam
a fejem: az egyik végfokcső már nemhogy izzott, hanem konkrétan fix telepítésű plazmavágóként
funkcionált.
Itt jött el a filléres billenőkapcsoló Mennybemenetele!
Egyetlen pofon balra: ÁRAM ZÉRÓ. A plazma elaludt, a sistergés megszűnt. Olyan
nyomasztó csend lett a szobában, hogy a falióra ketyegése is fájt volna, ha lett
volna a falon. Vártam 15 percet, amíg a technika kihűlt (lánglehetőség
szerencsére nem volt), majd faarccal kihúztam mindent, megfogtam a vasat, és
átsétáltam vele a legvoltatlanabb távoli helyiségbe.
Visszamentem, megittam egy pohár vizet, és eltűnődtem a
saját kísérletező kedvemen. Gyorsan beizzítottam a nagy Kenwood KM/KC-208
elő-végfok párost, hogy kiderüljön: túlélték-e a Philips dobozaim a
tűzijátékot. (Hála az égnek, túlélték, a gyors lekapcsolás megmentette a
hangszórókat.) A kísérletező kedvem azért kiabált is, elég hangosan. egyrészt
magammal, hogy ha megvettem a csövet, akkor miért nem tettem be? miért
használtam így. Másrészt az eladó aljasságán tűnődtem. egy 2000 órás Tung-sol
cső nem füstöl el csak úgy. ( átvert! ) persze anyaghiba is lehet a háttérben,
ez majd kiderül.
A tanulságot meg vonja le mindenki maga.
