A vasfüggöny innenső oldalán a nyugati high-end sokáig elérhetetlen luxusnak számított. De ez a brit mérnöki csoda valahogy beszivárgott, bekerült a Rádiótechnika Évkönyvbe, és elindított egy évtizedekig tartó legendát. De tegyük félre egy pillanatra a giccses nosztalgiát. Vajon tényleg akkora királyság volt ez a brit tégla, vagy csak a megszépítő emlékezet tartja életben? Nézzük meg, miért volt kőkemény zsenialitás az a kapcsolás, amiért a britek még a Királynő Technológiai Díját is hozzávágták az alkotóhoz!

A ’70-es évek közepén Peter Walker, a Quad alapítója egy lehetetlennek tűnő problémát akart megoldani. A tranzisztoros piacon két véglet létezett. A B-osztályú gépek izmosak és hidegek voltak, de a nullátmenetnél úgynevezett keresztváltási torzítást produkáltak, amitől a hang karcos, döglött és „tranzisztoros” maradt. A másik véglet az A-osztály volt: kristálytiszta, meleg zenei hang, cserébe az erősítő fűtőtestként okádta a meleget, zabálta az áramot, és csak pár Wattot adott le.

Walker egy pofátlanul zseniális húzással oldotta meg a matekot: szabadalmaztatta a Current Dumping (áram-borítás vagy áram-rápumpálás) technológiát. Épített egy apró, mindössze pár Wattos, de patika tisztaságú A-osztályú előerősítőt, és rákötötte a hangfalra, hogy ő diktálja a hangminőséget. Majd rápattintott mellé egy kőbuta, de izmos B-osztályú „dömpert”.

Amikor a zenében jött egy mélyütés, és a kis A-osztályú zseni kifogyott a szuflából, rászólt a B-osztályú izomagyra, hogy „Hé, ide most boríts be egy kis áramot!” A nagy tranzisztorok belehányták az áramot a hangszóróba, de a végső kontrollt végig a kis A-osztályú áramkör tartotta a kezében. Az eredmény? Keresztváltási torzítás nulla. Nem kellett nyugalmi áramot állítgatni, hőmérsékletet kompenzálni: belerakhattál szinte bármilyen teljesítménytranzisztort, az áramkör kisimította a hibáit. Ezt az eleganciát azóta is tanítják.

És pontosan ez az igénytelenség – mármint hogy a kapcsolás nem igényelt hajszálpontosan párba válogatott luxusalkatrészeket – tette a keleti blokk kedvencévé. Apáink fogták a maratott Urbán-panelt, vettek egy marék Tungsram 2N3055-ös (később BD249-es) tranzisztort a sarki boltban, tekertettek egy combos toroid trafót, bedobozolták, és kész is volt a 2×100 Wattos házi high-end.

A valóság persze sokszor pofán vágta a lelkesedést. A sufniban összetákolt Quadok nagy része sosem szólt úgy, mint az eredeti brit vas. A szovjet kondik, a zajos ellenállások, a rossz csillagpontos földelések (ismerős a hírhedt „brumm”, amivel a fél ország küzdött?), és a lassabb keleti tranzisztorok miatt rengeteg klón fárasztóan vagy vékonyan szólt. Aki viszont szerzett minőségi, nyugatról becsempészett alkatrészeket, és az eredeti specifikációk szerint építette meg, az egy olyan erősítőt kapott, ami simán feltörölte a padlót a korabeli, méregdrága japán bolti csodákkal.

Bár a high-end világ ma már a GaN FET D-osztályú technológiáknál és az űrtechnológiás streamereknél tart, a Quad köszöni szépen, él és virul. Íme négy ok, amiért még ma is simán odateheted a nappaliba: