Ismerős az érzés? Felteszed a The Dark Side of the Moon-t a Pink Floydtól, és fel kell tekerned a hangerőt, hogy igazán érezd az energiát. Aztán a lejátszási lista átugrik egy mai slágerre – mondjuk Dua Lipa Levitating című számára –, és azonnal a távirányítóért nyúlsz, mert a zene szinte leüvölti a fejedet.

Sokan azt hiszik, ez csak a „modern technika” ereje. A valóság azonban sokkal kiábrándítóbb. Ez egy évtizedek óta zajló ipari fegyverkezési verseny eredménye, amit a szakma csak Loudness War-nak, azaz hangerőháborúnak nevez. És bár a streaming szolgáltatók megpróbálták megállítani, a háború nem ért véget – csak aljasabbá vált.

Mi az a Loudness War és miért pusztítja a zenét?

A pszichoakusztika egyik alaptörvénye: „A hangosabbat jobbnak halljuk.” Ha két azonos zeneszám közül az egyiket csak 1 decibellel hangosabban játsszák le, az emberi agy azt tisztábbnak, részletesebbnek és energikusabbnak fogja érzékelni.

A 90-es évektől kezdve a zenei producerek és kiadók rájöttek erre. A cél az volt, hogy az ő daluk „szóljon a legnagyobbat” a rádióban vagy a CD-váltóban. De a digitális rendszernek van egy fizikai plafonja (0 dBFS), amit nem lehet átlépni. Hogyan lehetsz mégis hangosabb, ha elérted a plafont?

Úgy, hogy a halk részeket hangosítod fel.

Egy kompresszor és egy limiter segítségével a zene „völgyeit” (a halk dinamikát) felhúzzák a „hegycsúcsok” (a hangos részek) szintjére. Az eredmény: az átlagos hangerő brutálisan megnő, de cserébe eltűnik a dinamikatartomány.

A vizuális bizonyíték: „Tüskék” vs. „Téglák”

Ha betöltünk egy hangszerkesztő programba egy 1973-as Pink Floyd dalt és egy modern pop slágert, a különbség sokkoló.

• Pink Floyd: A hullámforma olyan, mint egy hegylánc. Vannak benne mély völgyek és magas, éles csúcsok. Ezek a csúcsok a tranziensek – a dobütések, a gitárpengetések pillanatnyi energiája. A zene „lélegzik”.

• Dua Lipa (és a modern pop 90%-a): A hullámforma egy tömör, fekete téglalap (brick). Nincsenek völgyek, nincsenek kiugró csúcsok. A zene az első másodperctől az utolsóig maximális hangerőn üvölt.

Amikor a limiterekkel „leborotválják” a kilógó csúcsokat (a dobok ütését), hogy még hangosabb lehessen az átlagjel, a zene elveszíti a fizikai ütését. Hangos lesz, de lapos.

Loudness War 2.0: A streaming-korszak átverése

A Spotify, a YouTube és az Apple Music bevezette a hangerő-normalizálást (Loudness Normalization). Ez elvileg véget vetett volna a háborúnak. A Spotify például mindent egységesen -14 LUFS (Loudness Units Full Scale) szintre állít be. Ha egy dalt túl hangosra (pl. -6 LUFS) kevernek a stúdióban, a Spotify szoftvere egyszerűen lehalkítja.

Akkor miért csinálják mégis a producerek? Miért keverik továbbra is „téglává” a zenéket?

Azért, mert rájöttek egy trükkre. Bár a Spotify lehalkítja a túlkomprimált dalt, a sűrűsége megmarad. Egy agyonkompresszált modern zene még lehalkítva is tolakodóbbnak, masszívabbnak hat, mint egy dinamikus régi felvétel. Ezt hívják „észlelt hangerőnek” (perceived loudness).

A producerek ma már nem a hifi-tornyokra kevernek, hanem:

1. Telefon-hangszórókra: Ahol a finom dinamika elveszne.
2. Autórádiókra: Hogy a menetzaj felett is minden részlet hallható legyen.
3. Bluetooth hangszórókra: Amelyek nem tudják visszaadni a tranzienseket.

A „fárasztó hangzás” (Listening Fatigue)

Miért érzed úgy 30 perc modern rádiózás után, hogy „fáj a fejed” vagy ki kell kapcsolnod a zenét? Ezt hívják Listening Fatigue-nak, azaz hallgatási fáradtságnak.

Mivel a modern zenében nincsenek „völgyek” (halkabb részek), a füledben lévő apró izmoknak és a dobhártyádnak nincs ideje pihenni. Folyamatos, maximális hangnyomás éri őket. Olyan ez, mintha valaki folyamatosan kiabálna veled, levegővétel nélkül. Egy Pink Floyd dalnál a halk részek alatt a füled megpihen, így a hangos részek („Money” gitárszólója) katartikus élményt nyújtanak. A mai popzenében a legtöbb esetben nincs katarzis, csak folyamatos állapot.

Van remény? A Dolby Atmos trójai falova

Ironikus módon a változást nem a hifisták, hanem egy házimozi-szabvány hozhatja el. Az Apple Music és a Tidal által erőltetett Dolby Atmos / Spatial Audio keverésekre sokkal szigorúbb szabályok vonatkoznak.

Az Atmos szabvány tiltja a túlzott limitálást. Egy Atmos mix átlagos hangereje nem mehet -18 LUFS fölé. Ez azt jelenti, hogy a hangmérnökök kénytelenek visszahozni a dinamikát a zenébe, különben a rendszer elutasítja a fájlt.

A csattanó? Ha ma meghallgatsz egy modern albumot „sima” sztereóban, valószínűleg egy agyonnyomott téglát kapsz. De ha átváltasz Atmos-ra, visszakaphatod a tranzienseket és a levegőt.

Összegzés: Nem a technika, a döntés a hibás

Nem Dua Lipa zenéjével van a baj, a produkció profi, a dalok fülbemászóak. A probléma az iparági kényszerképzet, hogy a zenének versenyznie kell a figyelmedért, ahelyett, hogy elvarázsolna.

A hangerőháború nem a minőségről szól, hanem a félelemről. Félelem attól, hogy ha a dal egy kicsit is halkabbnak tűnik a playlistben a következő számnál, a hallgató (te) a „Skip” gombra nyomsz. Pedig a hangerőgomb a te kezedben van – a dinamikát viszont, ha egyszer kiölték a stúdióban, soha többé nem tudod visszatekerni.

^{A cikk íródott: 2026.01.10}