Ismerős a helyzet? Hónapokat vártál, hogy a kedvenc albumodat újra kiadják. Kifizettél érte 15-18 ezer forintot. A borítón ott virít a büszke matrica: „Audiophile 180g Heavyweight Vinyl”. Remegő kézzel bontod ki, felteszed a tányérra, a tű leereszkedik… és a várva várt néma csend helyett egy tábortűz ropogását hallod.
Serceg. Pattog. Zajos.
Nem a tűd a rossz, és nem is te csináltál valamit rosszul. A probléma a lemezgyártás ipari szintű kapzsiságában és egy technológiai kényszermegoldásban keresendő, amiről a nagy kiadók mélyen hallgatnak. Üdvözöljük a „regrind”, vagyis az újraőrölt PVC világában.
A „Szűz” és a „Mocskos” PVC harca
Hogy megértsük, miért szólnak rosszabbul a mai tömeggyártott lemezek, mint egy 40 éves Angol, vagy Holland nyomás, vissza kell mennünk az alapanyaghoz. A hanglemez polivinil-kloridból (PVC) készül.
Az ideális esetben a présgépbe úgynevezett „Virgin Vinyl” (szűz PVC) kerül. Ezek tiszta, apró műanyag golyók, amelyeket soha nem olvasztottak fel korábban. Ebből készül a tökéletes, „fekete csendet” biztosító barázda. Ez azonban drága, és a vinyl-robbanás miatt globális hiánycikk.
Itt jön a képbe a „Regrind”.
A lemezgyártás során keletkezik hulladék. A lemezek széleit levágják (ez a „flash”), és vannak selejtes példányok is. A spórolás jegyében a gyárak ezeket a hulladékokat összegyűjtik, egy hatalmas darálóba dobják, és újrahasznosítják.
Mi a baj az újrahasznosítással?
Környezetvédelmi szempontból ez dicséretes. Audiofil szempontból viszont katasztrófa. Amikor ugyanis a selejtes lemezeket bedarálják, gyakran nem tudják tökéletesen eltávolítani róluk a papír címkét (label).
A darálóba tehát bekerül a PVC mellé:
- Papírmaradék
- Ragasztóanyag
- Por és ipari szennyeződés
- Már egyszer hőkezelt (megégett) műanyag
Amikor ebből a „szennyezett” masszából préselnek új lemezt, ezek a mikroszkopikus papír- és szemétdarabkák beépülnek a barázdák falába. A tűd pedig, ami a legapróbb rezdülést is hanggá alakítja, kíméletlenül lejátsza ezeket. Ez a titokzatos „sütés”, „sercegés” és „pattogás” forrása az új lemezeken. Hiába mosod meg a lemezt, a zaj nem a felületen van, hanem az anyagában.
A 180 grammos hazugság
A legnagyobb marketingfogás, amivel a vásárlókat altatják, a „180g Vinyl” matrica. A közhiedelemmel ellentétben a lemez súlya semmilyen hatással nincs a hangminőségre. A barázda mélysége és szélessége ugyanakkora egy 120 grammos és egy 180 grammos lemezen is.
A vastag lemez csak fizikai stabilitást ad (kevésbé vetemedik), és prémium érzetet kelt a kézben. De ha egy 180 grammos lemezt szennyezett, újraőrölt PVC-ből nyomnak, akkor csak annyit értek el, hogy több rossz minőségű műanyagot adtak el neked drágábban.
A „Taylor Swift-hatás” és a gyárak túlterheltsége
Miért csinálják ezt? Mert a vinyl iránti kereslet akkorát robbant, amit az ipar nem tud kiszolgálni. A világon alig pár tucat nagy kapacitású présüzem működik. Amikor egy szupersztár (mint Adele vagy Taylor Swift) lefoglalja a világ gyártókapacitásának felét 500.000 példányra, a gyárakra hatalmas nyomás nehezedik.
A határidők szorosak, a szűz PVC drága és nehezen beszerezhető. A megoldás? A minőségellenőrzés lazítása és a hulladék bekeverése. A mai tömeggyártott (főleg a nagy áruházakban kapható) lemezek jelentős része úgynevezett „eco-mix” vagy újrahasznosított alapanyagból készül, gyakran anélkül, hogy ezt feltüntetnék.
A „színes” (fröcskölt, márványos) lemezek divatja csak ront a helyzeten. A színezőanyagok kémiailag módosítják a PVC szerkezetét, és a tapasztalatok szerint a színes (főleg a foszforeszkáló vagy „glow in the dark”) lemezek zajszintje eleve magasabb, mint a klasszikus, korommal színezett fekete lemezeké.
Van megoldás?
A helyzet nem reménytelen, de a tudatos vásárlónak résen kell lennie.
- Kerüld a „mainstream” tömegnyomásokat: A szupermarketek polcain lévő újrakiadások a legveszélyeztetettebbek.
- Keresd a dedikált kiadókat: Az olyan cégek, mint a Mobile Fidelity Sound Lab (MoFi), az Analogue Productions vagy a Tone Poet sorozat (Blue Note) garantálják a „Virgin Vinyl” használatát (bár ezek ára a 20-30 ezres kategória).
- Japán nyomások: A japán gyártáskultúra (pl. a Toyokasei üzem) a mai napig zéró toleranciát hirdet a szennyeződésekkel szemben.
A szomorú igazság azonban az, hogy ma a 15.000 forint már nem a prémium kategória ára, hanem a belépőszintű, gyakran kétes minőségű tömegterméké. A vinyl-lufi nem fog kipukkadni, de amíg a vásárlók szó nélkül megveszik a sercegő selejtet is a nosztalgia miatt, a kiadók nem fognak változtatni a recepten.
A cikk íródott: 2026.01.04
