Kiemelt kép: Fotó: Małopolski Instytut Kultury / Regional Digitalisation Lab, Wirtualne Muzea Małopolski. Gyűjtemény: Museum of Engineering and Technology in Kraków. Forrás és jogállás: Wikimedia Commons, Public Domain.

A húszas években két magyar testvér úgy gondolta, a kedvenc zenédnek veled kellene jönnie. A válaszuk egy zsebórára emlékeztető, felhúzható gramofon lett. A Mikiphone remekül nézett ki, valóban működött, és volt egy apró bökkenője: a lemez nem fért a zsebedbe.

Első pillantásra nehéz elhinni, hogy ebből a fémdobozból zene szólhatott. Nem látszik rajta tölcsér, nincs mellette hangfal, és az egész inkább egy túlméretezett zsebórának tűnik, mint lemezjátszónak. Aztán kinyitják, előkerülnek az alkatrészek, feláll a kar, a hangdobozra rákerül a fekete rezonátor, és máris másképp nézel rá.

A Mikiphone-ban egy komplett mechanikus lejátszót csomagoltak össze. Nem makettet, nem zenélő dísztárgyat: olyan gramofont, amely a kor szokásos lemezeivel megszólaltathatta a kedvenc felvételeidet. Több mint száz éve már azon dolgoztak, hogyan vihetnéd magaddal a saját zenédet. Csak ehhez akkor még kellett egy kis szerelés.

A „Miki” egy magyar grafikus volt

A név mögött Vadász Miklós áll, akit külföldi források Nicolas Vadaszként is említenek. A báty grafikus és illusztrátor volt, öccse, Vadász István pedig mérnök; ő Etienne vagy Stephan Vadasz néven is felbukkan a dokumentumokban. A Magyarságkutató Intézet történeti összefoglalója szerint Miklós vetette fel a magunkkal vihető zene ötletét, István pedig a működő szerkezetet tervezte meg. A Mikiphone név a báty nevét őrizte meg.

A magyar kötődés tehát valós, a gyártás viszont svájci volt. A készülék a Sainte-Croix-ban működő Paillard & Cie műhelyeiből került ki. Ez a párosítás már önmagában érdekes: egy művész kívánságából és egy mérnök munkájából lett olyan tárgy, amelynek a látványa ma is legalább annyira vonzó, mint az ötlete.

Az összecsukott tok átmérője nagyjából 11,5 centiméter, vastagsága körülbelül 5 centiméter volt. Elférhetett egy kabátzsebben, de a „zsebméretet” ne a mai telefonodhoz mérd. Ez egy vaskos, felhúzható szerkezet volt, amelyet becsukva szállítottál, majd használat előtt kibontottál.

Kinyitni kevés volt. Össze is kellett rakni.

A készülék egyik legszebb részlete a fedél belsejében látható ábra. Megmutatja, hogyan kell elhelyezni a részeket, hogy visszaférjenek a tokba. Ez sokat elmond az egész konstrukcióról: a hordozhatóság itt részben csomagolási feladat volt. Minden alkatrésznek helyet kellett találni, aztán hallgatáskor újra működő egésszé kellett összeállítani őket.

A kisméretű tányér, a csuklós kar, a tűvel dolgozó hangdoboz és a hozzá illeszkedő rezonátor mind ebbe a rendszerbe tartozott. A lemezt rugós motor forgatta, amelyet kézzel húztál fel. A barcelonai Museu de la Música tárgyrekordja fogaskerekes hajtást, centrifugális fordulatszám-szabályozót és mechanikus hangvisszaadást ír le. A Mikiphone a 78-as lemezek korszakához tartozott.

Az a nagy, fekete, lyukacsos elem a fotókon nem elektromos hangszóró. Bakelitből készült rezonátor: a mechanikusan keltett hang kisugárzásában vesz részt. A lemez barázdája mozgatta a tűt, az pedig a hangdoboz membránját. Nem kellett közéjük elektronikus hangszedő, erősítő vagy tápegység. A működéshez szükséges energiát a felhúzott rugó és a forgó lemez adta.

A dobozszerű, szétszedhető hangkeltő megoldás a Vadász testvérek GB262925A jelű brit szabadalmi leírásában is szerepel. Az 1925. december 7-én benyújtott, 1926. december 23-án közzétett dokumentum azt tárgyalja, hogyan kapcsolódik a hangdobozhoz, illetve hogyan fér el használaton kívül a készülék házában. Ez egy későbbi részmegoldás leírása, nem a Mikiphone első szabadalmának dátuma.

A lejátszót összehajtották. A lemezt nem.

A zsebre vágható gramofon mellé továbbra is vinni kellett a zenét. A múzeumi leírásokban szereplő tízhüvelykes lemez körülbelül 25 centiméter átmérőjű. A fényképeken látható kis tányérnál jóval nagyobb korong tehát túlnyúlt a készüléken. A sellaklemez ráadásul törékeny volt, így az utazásnál a védelméről is gondoskodni kellett.

Egy lemez még könnyen kezelhető csomag. Többféle zenéhez viszont több korongot kellett magaddal vinned. A miniatürizálás a lejátszót oldotta meg, a gyűjteményt nem: a válogatás súlya és helyigénye megmaradt. Ha erről csak a becsukott készülék fotóját látod, a használat legfontosabb kompromisszuma lemarad a képről.

Ráadásul lejátszáskor stabil helyet kellett találni neki. Egy asztal, egy megfelelően sík felület, egy nyugodt megállóhely sokkal jobban illett a működéséhez, mint a kabátzseb vagy a séta közbeni hallgatás.

A szerkezetet elvihetted magaddal, a zenét viszont akkor indítottad el, amikor megálltál és összeraktad.

Ezért a Mikiphone-t inkább egy piknik vagy egy utazás során elővett gramofonként érdemes elképzelni. A társaság leült, előkerült a lemez, valaki felhúzta a gépet. Aki ma a lemezfelrakás szertartását szereti, ebben könnyen találhat valami ismerőset. Csak akkor a szertartásnak több csavarja volt.

Mai hifit számonkérni rajta elég igazságtalan lenne

A mechanikus hangvisszaadásnak a mérettől függetlenül is vannak korlátai. A tűnek a membránt és a hozzá kapcsolódó rendszert kell mozgatnia; a hang nem egy érzékeny elektromos jel későbbi felerősítésével születik. A lemez, a tű, a membrán és a rezonátor állapota közvetlenül beleszól abba, mi jut el a füledig.

A kis bakelit rezonátortól teljes mélyátvitelt vagy egy mai hangsugárzó hangerőtartalékát várni értelmetlen volna. A Mikiphone teljesítményét ahhoz a feladathoz kell mérni, amelyre készült: egy felhúzható, összecsomagolható eszköz szólaltasson meg hanglemezeket külső áramforrás nélkül. Mai mikrobarázdás LP-khez ez a lejátszási mód nem való.

Én itt nem vállalkozom utólagos hangtesztre. Nem hallgattam meg a fotókon szereplő múzeumi példányt, és egy internetes bemutató hangja sem árulná el önmagában, hogyan szólt új korában. Abban már a százéves alkatrészek állapota, az esetleges javítás, a használt lemez és a felvételt készítő mikrofon is benne van. A történetéhez ezek nélkül is bőven van kapaszkodó.

A Walkman-hasonlat csak félig talál

A Sony első Walkmanje 1979. július 1-jén jelent meg, több mint fél évszázaddal a Mikiphone után. Könnyű tehát a kis gramofont a Walkman előfutárának nevezni. Az igény közös: a saját zenédet szeretnéd hallgatni ott is, ahol nincs otthoni rendszered.

A használat azonban egészen más. A Walkman a kazettát is magában hordozta, és fejhallgatón szólt, akár mozgás közben. A Mikiphone-ból nyílt térbe jutott a hang: a melletted ülők is hallották. Az egyik személyes hallgatási teret adott, a másik egy kis közös zenehallgatást tett hordozhatóvá.

Ez legalább olyan érdekes különbség, mint az évszám. A Mikiphone tulajdonosa a lejátszót és a felvételeket vitte magával, a megállóhelyen pedig felépítette a hallgatás helyzetét. A Walkman később a mindennapi mozgáshoz igazította ugyanezt az igényt. A két történet összekapcsolható, de attól még nem lesz a gramofonból százéves fejhallgatós lejátszó.

A darabszámokkal érdemes óvatosnak lenni

A Mikiphone szabadalmaztatását a történeti összefoglalók 1924-hez kötik, a Paillard sorozatgyártását jellemzően 1925–1927 közé teszik. A svájci fonográfiparról szóló kutatási összefoglaló 100–180 ezer legyártott darabra becsüli a mennyiséget. Ez nagy sorozatot jelez, de a gyakran idézett 180 ezret nem érdemes pontosan dokumentált eladási adatként továbbadni.

Ugyanez az összefoglaló gyártási nehézségekről és az eredetileg tervezett havi mennyiség visszafogásáról is beszámol. Az ötlet látványossága önmagában tehát nem garantált akadálytalan üzletet. A kereskedelmi történethez hozzátartozott a gyárthatóság és az is, hogy a vevők mekkora sorozatot tudtak felszívni.

A múzeumi katalógusok évszámai sem teljesen egységesek: a londoni Science Museum Group 1923-as dátummal tart nyilván egy példányt, a cikket illusztráló krakkói tárgyat pedig 1926–1927-re datálják. Ezeket a tárgydátumokat érdemes külön kezelni a szabadalmak és a sorozatgyártás történetétől.

Az ötlet ma is érthető

Engem a Mikiphone-ban az fog meg, hogy ránézésre is követhető, milyen problémán dolgoztak a készítői. A kihajtható kar, a kicsi tányér, a becsomagolható rezonátor és a fedélben lévő rajz egyaránt azt szolgálta, hogy a zenehallgatás eszköze kevesebb helyet foglaljon. A végeredmény furcsa, szép és tele van vállalt kompromisszummal.

A gépnek még lemezek, nyugodt felület és némi türelem kellett. Cserébe olyan helyre is elvitt egy felvételt, ahol máskülönben nem szólalt volna meg. Ezt a szabadságot könnyű ma természetesnek venni, amikor néhány mozdulatból elindul a kedvenc albumod.

A Mikiphone után talán a „hordozható” feliratot is kicsit másképp nézed: együtt utazik-e veled minden, ami a használathoz kell? Száz éve a gramofon már belefért a zsebbe. A zene még külön csomag volt.

Te melyik régi zenelejátszót próbálnád ki szívesen: ezt a felhúzható gramofont, egy eredeti Walkmant vagy egy korai Discmant?