Ötven év elteltével a Songs in the Key of Life-ot könnyű úgy emlegetni, mint egyetlen hosszú slágerlistát. Csakhogy a „Sir Duke” és az „I Wish” mellett lakhatási nyomor, faji egyenlőtlenség, hit, szerelem és egy újszülött hangja is helyet kapott rajta. Stevie Wonder egy popalbumot megtöltött azzal, amiről éppen gondolkodott. Vajon ez a szabadság hiányzik ma, vagy csak szerencsésebbnek látjuk visszafelé a hetvenes éveket?

Kiemelt kép: Stevie Wonder az Abbey Road stúdióban, 1980 szeptemberében. Fotó: Pete Vernon; forrás: Classic Motown. A felvétel négy évvel az album után készült.

Az eredeti kiadás két nagylemezből és egy négyszámos, hétcolos bónuszlemezből állt. A mai digitális változatban ez 21 dal és nagyjából egy óra negyvenöt perc. Egy ilyen terjedelem már önmagában gyanús: kinek van ennyi jó ötlete egyetlen albumhoz? A lemez első meglepetése, hogy Wondernek sok. A második, hogy nem is mindegyik ötlet működik ugyanolyan jól.

Ugyanazon a lemezen táncol és vitatkozik

A „Sir Duke”-ot lehetetlen rezzenéstelenül hallgatni. A fúvósokból, a basszusból és Wonder énekéből úgy lesz ünnep, hogy a dal közben tiszteletadás Duke Ellingtonnak és a jazz elődeinek. Az „I Wish” egy gyerekkori emléket fordít át olyan ritmussá, amelyet akkor is felismerünk, ha húsz éve nem tettük fel a lemezt. Az „Isn’t She Lovely” családi öröme ennél is közvetlenebb: Wonder a lánya, Aisha születését ünnepli, és nem szégyelli, hogy ezt hosszan teszi.

Ha innen a „Village Ghetto Land”-re lépünk, hirtelen másképp halljuk a könnyedséget. A dal elegáns vonósai alatt a szöveg éhezésről és nyomorról beszél. A zene mintha udvariasan invitálna körülnézni, majd rámutatna arra, amit nem szívesen látnánk. A „Pastime Paradise” még sötétebb: a múltba révedés és a kényelmes önáltatás kerül célkeresztbe. Ezek nem kötelezően kipipált „komoly számok” a slágerek között. Ugyanannak az embernek a kérdései, aki pár perccel korábban az élet öröméről énekelt.

A lemez nem azért nagy, mert minden dala ugyanazt a fontos üzenetet ismétli. A „Black Man” amerikai történelmi neveket és teljesítményeket sorol fel, a „Love’s in Need of Love Today” szeretetet kér, az „As” pedig szinte kifogyhatatlan szerelmi fogadalomként hömpölyög. Különböző hangok ezek, néha különböző műfajok is. Wonder mégis egy világba rendezi őket: ott van benne a közélet, a család és a táncparkett, egyik sem kisebb jelentőségű a másiknál.

A lemez legmerészebb állítása talán az, hogy az öröm és a társadalmi düh ugyanannak az életnek a része.

A nagyvonalúságnak ára van

Éppen ezért nem érdemes hibátlan remekművet csinálni belőle. A „Black Man” névsora a végére inkább tanóra, mint dal; az üzenete fontosabb, mint az, hogy szeretnénk-e újra meghallgatni teljes egészében. A „Have a Talk With God” szívből jön, de Wonder sokkal izgalmasabb, amikor egy történet vagy egy zenei fordulat hordozza a meggyőződését, mint amikor közvetlenül prédikál. A „Contusion” instrumentális kitérője egyeseknek üdítő szabadság, másoknak megtorpanás lesz. Egy ekkora lemez esetében mindkét reakció érthető.

Az album mégsem esik szét. A hosszabb daraboknak van türelmük kibontani egy gondolatot. Az „As” nem siet a végére, az „Another Star” pedig olyan lendülettel húzza tovább a történetet, mintha még a két nagylemez után sem akarnánk hazamenni. A bónuszlemezen a „Saturn” már egészen máshol keres jobb világot. Nem mindegyik kerülő egyformán sikeres, de a kerülők nélkül épp azt veszítenénk el, amitől a Songs in the Key of Life több egy nagyon erős slágerválogatásnál.

Tényleg eltűnt az ilyen pop?

Jólesik azt mondani, hogy ma már senki nem adna ki egy ilyen lemezt. Csakhogy Wonder példája a maga korában sem hétköznapi szabály volt. Kivételes szerzői szabadságot és kivételes pályát tudhatott maga mögött; más előadóknak 1976-ban sem állt rendelkezésére ugyanennyi idő, pénz és figyelem. Az aranykort könnyű összekeverni azokkal a lemezekkel, amelyek túlélték a középszerű kortársaikat.

Ma is készülnek nagy léptékű, személyes és politikus albumok. A különbséget inkább abban érezzük, ahogyan találkozunk velük. Egy dal pillanatok alatt külön életet kezdhet egy lejátszási listán, miközben az album többi része észrevétlen marad. De a régi rádió is külön életet adott a kislemezeknek: az „I Wish” vagy a „Sir Duke” sikere nélkül sokan talán akkor sem ültek volna le végighallgatni a teljes csomagot. A rövid figyelemről szóló panasz önmagában nem magyarázat.

A valódi kérdés az, hogy egy előadó megengedheti-e magának ugyanazt a tágasságot: a szokatlan kitérőt, a hosszú dalt, a politikus mondatot, és azt is, hogy nem minden percéből lesz azonnali sláger. Wonder nagy lemeze emlékeztet rá, milyen sokat nyerhetünk, ha egy zenésznek ezt a teret megadjuk. Arra is, hogy a művészi szabadság nem mentesít a szerkesztés alól. A Songs in the Key of Life helyenként túl sok; éppen ettől érdekes ma is vitatkozni vele.

Az évforduló nem csak újrakiadási alkalom. A Universal Music 2026. szeptember 11-én bejelentette, hogy Wonder az őszi koncertsorozatán az egész lemezt el akarja játszani. Ez szép gesztus egy olyan albumhoz, amelyet hajlamosak vagyunk öt ismert számra rövidíteni. Az egész meghallgatása jóval több időt kér, és néha türelmet is. Cserébe az ismert dalok között meglátjuk azt az embert, aki egyszerre tudott ünnepelni és nyugtalan lenni.

Neked melyik dal miatt marad több ez a lemez a slágereinél – és melyiket húznád le róla? Írd meg kommentben.