Ha a Technics SL-1200 a lemezjátszók igáslova volt, akkor a Marantz CD-73 a CD-lejátszók Rolls-Royce-a. 1983-at írtunk. A világ épp csak kezdte emészteni a „Compact Disc” fogalmát. A zenehallgatók többsége gyanakodva méregette a kis ezüst korongokat, féltve a bakelitlemezek meleg hangzását a digitális „hidegségtől”. Ekkor lépett színre a Marantz, és letett az asztalra egy olyan tárgyat, ami nemcsak lejátszó volt, hanem egy futurista műalkotás.
A Philips-házasság gyümölcse
Hogy megértsük a CD-73 lelkét, tudnunk kell, mi zajlott a háttérben. A 80-as évek elején a Marantz már nem az az amerikai cég volt, amit Saul Marantz alapított, hanem a holland óriás, a Philips tulajdonában állt. Ez a házasság a hi-fi történelem egyik legszerencsésebb csillagállása volt.
A Philips adta a világverő technológiát (hiszen ők találták fel a CD-t a Sonyval közösen), a Marantz pedig hozta a prémium dizájnt, a japán összeszerelési minőséget és az audiofil hangolást. A CD-73 gyakorlatilag a Philips CD303 „szebbik testvére” volt, de ez a kozmetikai különbségtétel egy legendát teremtett.
Dizájn: Egyenesen a Sci-Fi filmekből
Aki ma ránéz egy modern, fekete műanyag CD-lejátszóra, majd egy Marantz CD-73-ra könnyen az juthat az eszébe, hogy ” ma miért nem tudnak ilyen menő és gyönyörű hifi termékeket gyártani?” A CD-73 „pezsgőarany” (Champagne Gold) előlapja, szálcsiszolt alumínium gombjai és a súlya (több mint 8 kiló!) tekintélyt parancsolt.
De az igazi varázslat akkor történt, amikor betettél egy CD-t. A legtöbb mai lejátszó egy vékony kis műanyag tálcát tol ki. A CD-73-nál az egész előlap középső része egy masszív fiókként, méltóságteljes lassúsággal csúszott elő. A lemez nem csak úgy „bement”: a gép elnyelte, miközben zöld, narancs és kék LED-ek gyulladtak ki, megvilágítva a forgó korongot az ablakon keresztül. Olyan volt, mint egy űrhajó dokkolása. A „Unilite” mechanika lézerének zöldes fénye misztikus hangulatot árasztott sötétben.
A TDA1540 varázslata: A „zenei” chip
A CD-73 legnagyobb titka azonban nem a külsejében, hanem a belsejében rejlett. A korai digitális technika legnagyobb kihívása az volt, hogyan alakítsák vissza a nullákat és egyeseket zenévé (DAC – Digital to Analog Converter).
Míg a Sony már 16-bites chipekkel dolgozott, a Philipsnek (és így a Marantznak is) kezdetben csak 14-bites chipje volt, a legendás TDA1540. Hogy a hátrányból előnyt kovácsoljanak, a mérnökök kitalálták a „négyszeres túlmintavételezést” (oversampling). Ez a technikai trükk nemcsak hogy kompenzálta a bitek hiányát, de véletlenül létrehozott egy olyan hangkaraktert, amiért a gyűjtők a mai napig ölni tudnának.
Ez a hangzás nem volt steril. Nem volt „karcós”, mint a későbbi, olcsó CD-lejátszók hangja. A CD-73 hangja vastag volt, folyékony, dinamikus és meglepően analógos. Sokan úgy tartják, hogy ez a gép (és a TDA1540 chip) hidalta át a szakadékot a bakelit és a CD között. Megvolt benne a digitális csend és tisztaság, de megmaradt a zene „lelke”.
Páncélszekrény a nappaliban
A CD-73 építési minősége egy letűnt kor mementója. A ház belseje rézzel árnyékolt, a hátulján pedig egy hatalmas hűtőborda található – egy CD-lejátszón! A mechanika (CDM-0 vagy CDM-1) fémöntvényből készült, és „swing arm” (lengőkaros) lézerfejet használt, ami a mai lineáris fejekkel ellentétben szinte elpusztíthatatlan, és a karcos lemezeket is rezzenéstelenül olvassa.
Nem spóroltak ki belőle semmit. A Marantz mérnökei úgy tervezték, hogy ez a gép 30-40 év múlva is működjön. És igazuk lett. Míg a 90-es évek műanyag lejátszói már rég a szeméttelepen végezték, a CD-73-ak többsége – egy kis kondenzátor-csere és szíj-igazítás után – ma is hibátlanul zenél.
Örökség: A vintage audio ékköve
A 80-as évek végére a technológia továbblépett. Jöttek a 16-bites TDA1541 chipek, a távirányítók (ami a CD-73-hoz még csak külön kiegészítőként létezett), és a design is egyszerűsödött. De a CD-73 megmaradt ikonnak.
Ma egy jól karbantartott példány ára folyamatosan emelkedik. Nem azért veszik, mert „jobb” a specifikációja, mint egy modern, nagyfelbontású streamernek. Azért veszik, mert élmény használni. A gombok kattanása, a motor halk búgása, a fények játéka és az a bizonyos „vastag” hangzás egy olyan korba repít vissza, amikor a zenehallgatás még ünnepélyes szertartás volt, a hifi-torony pedig a nappali oltára.
A Marantz CD-73 bebizonyította, hogy a digitális forradalomnak nem kell lélektelennek lennie. Egy gép volt, amit mérnökök terveztek, de zeneszeretők hangoltak.
A cikk íródott: 2025.12.07
