Két év rádiós csend után egy olyan sötét, zeneileg rétegzett, koncepcionális albummal tértek vissza, amely nem a rádióknak, hanem a fejhallgatóknak és a komoly hifi rendszereknek készült.
Bevallom őszintén: a megjelenése idején rongyosra hallgattam ezt az albumot. A banda – és talán a modern alternatív pop – összes lemeze közül a Trench az az anyag, amivel a legtöbbet tudtam elidőzni egy borongós, esős vasárnapi napon, bekuckózva a kanapéra a rendszer elé. És ami a legfontosabb fokmérője egy mesterműnek: most, évekkel a megjelenése után is ugyanolyan szívesen (és ugyanolyan libabőrrel) veszem elő, hogy újra meg újra belehallgassak a sárga-fekete világba.
De vajon mi teszi a Trench-et annyira különlegessé, hogy túlmutat a puszta “popzenei” kategórián, és még egy vájtfülű zenehallgató is csettint a stúdiómunka hallatán?
A koncepció: Dema és a pszichológiai sötétség
Tyler Joseph zsenialitása abban rejlik, hogy a legnehezebb pszichológiai témákat (a depressziót, a szorongást és a mentális küzdelmeket) nem direkt, önsajnáló módon, hanem egy komplett, grandiózus fantasy-világba csomagolva tálalja. A Trench egy meneküléstörténet.
Egy kitalált, betonfalakkal körülvett disztópikus városból, a “Dema”-ból (amelyet a sötét gondolatokat szimbolizáló kilenc püspök irányít) próbálunk kijutni a “Banditók” segítségével a szabadba, az ismeretlen, sárga színnel jelölt “Trench” (Lövegárok) területére.
Ez a narratíva azonban nem csak a dalszövegekben, hanem magában az akusztikai térben is jelen van. A lemez hangulata hihetetlenül fojtogató, mégis hatalmas teret nyit meg a hallgató előtt. Nem véletlenül tökéletes egy borongós vasárnapra: a lemez megköveteli a figyelmet, behúz a saját univerzumába, és együtt lélegzik a kinti szürkeséggel.
“A Trench megköveteli a figyelmet, behúz a saját univerzumába, és együtt lélegzik a kinti szürkeséggel.”
Audiofil szemmel: A Paul Meany-faktor és a brutális basszusok
Az album stúdiós, mérnöki bravúrja egyértelműen Paul Meany (a Mutemath egykori frontembere) társproduceri munkájának köszönhető. Meany és Joseph a korábbi albumok sokszor harsány, “mindent a frontba” toló, rádióbarát maszterelését egy hihetetlenül organikus, háromdimenziós, basszusnehéz hangképre cserélte.
Ha van a rendszeredben egy komoly mélyláda, vagy egy kontrollált mélytartománnyal rendelkező álló hangfal (és egy magas csillapítási tényezőjű erősítő), a Trench konkrétan leteszteli a vasat.
Részletek, amikhez egy jó rendszer kell
A lemez zenei palettája elképesztően széles, és pont ez az a rétegzettség, ami miatt évek múlva is új dolgokat lehet benne felfedezni:
A falzett ének és a pulzáló, diszkó-funk basszusgitár játéka. Egy jó DAC-on és hangfalon kristálytisztán hallható, ahogy a sávok tökéletesen el vannak szeparálva, a szintetizátorok pedig egy mély, térbeli hátteret adnak anélkül, hogy rátelepednének a ritmusszekcióra.
A lemez érzelmi és akusztikai csúcspontja. Egy nyers, beavatkozásmentes zongoratéma, finom dobseprűs játék és egy kíméletlenül őszinte szöveg. Itt nincsenek elrejtve a vokális nüanszok, a purista hangvétel azonnal intimmé teszi a teret, mintha Tyler a nappalidban ülne.
Ahol az elektronika és a sound design átveszi az uralmat. A szintetizátor-szőnyegek és az apró, sztereó térben úszkáló hangeffektek (légzések, léptek, zörejek) hallgatása fejhallgatóval vagy egy jól pozicionált sztereó háromszögben már-már moziszerű élményt nyújt.
A záróakkord, amely egy zongorára és egy leheletfinom, távoli vokálkórusra épül. Nem ad katarzist, csak lezáratlanul a levegőben hagyja a történetet. A lecsengések és a szobaakusztika a stúdiófelvételen itt mutatja meg magát a legszebben.
A Trench nem adja könnyen magát. Nem az a lemez, amit háttérzenének teszel be mosogatás vagy egy házibuli közben. Ez az album figyelmet, időt, és megkockáztatom: egy tisztességes audiofil láncot követel magának, ami képes kibontani az apróbb részleteket, bár nem a világ legprofibban masterelt albumáról beszélünk, egy jó rendszer mindig hozzá tud adni a zenéhez..
Nyolc év távlatából visszanézve kijelenthető: a Twenty One Pilots ezen a lemezen ért be igazán. Megmutatták, hogy lehet a modern popkultúrában úgy listavezető anyagot írni, hogy az közben mérnöki és művészeti szempontból is kikezdhetetlen marad. Ha egy borongós őszi vagy vasárnapi délutánon bekapcsolod az erősítőt, tompítod a fényeket, és végighallgatod ezt az 56 percet, garantáltan megérted, miért is ez a kétezertízes évek végi könnyűzene egyik kiemelkedő mérföldköve.
Nemhalok jó vagy igen nemtudom