Ez a lemez – ami büszkén viseli a Halo 38 katalógusszámot – fogja a rongyosra hallgatott NIN klasszikusaidat, és egy kíméletlen, sötét rave-pokollá zúzza szét őket. De mielőtt rátolod a hangerőt a végfokra, nézzük meg, hogyan jutott el egy Oscar-díjas hollywoodi zeneszerzőpáros és egy berlini klublegenda odáig, hogy közösen szedjék szét a színpadokat!

Első blikkre a Nine Inch Nails és a Boys Noize világa annyira passzol, mint csöves erősítő a dubstephez, de ha egy kicsit a felszín alá kapirgálunk, mindkét projekt ugyanabból a nyers, kompromisszummentes punk attitűdből táplálkozik.

A NIN sztoriját felesleges bárkinek bemutatni. Trent Reznor a ’80-as évek végén fogta a szintetizátorokat, rákötötte a legmocskosabb gitártorzítókat, és megteremtette az indusztriális rockot. A The Downward Spiral nemcsak egy generáció dühét okádta ki magából, de hangmérnöki szempontból is egy abszolút etalon. Reznorék azóta bejárták a hadak útját: a világ legkeresettebb filmzeneszerzői lettek, szórják az Oscar-díjakat, de az a gépies, fojtogató lüktetés sosem kopott ki belőlük.

Közben a kétezres évek közepén felbukkant egy srác, aki köszöni szépen, de nem kért a tucat-EDM-ből. Alexander Ridha (Boys Noize) úgy rúgta be az elektro-house ajtaját, hogy az zsanérostul repült ki. Ridha sosem a lusta, laptopját bámuló DJ volt. Ő az az arc, aki analóg dobgépekkel és hardveres torzítókkal izzasztja a klubokat. Zenéje mocskos, nyers és kőkeményen fizikai – pont olyan, mint a korai NIN. Csak idő kérdése volt, mikor talál egymásra ez a két őrült energia.

A kémia 2024-ben robbant be igazán, amikor Reznorék felkérték Ridhát, hogy piszkáljon bele a Challengers filmzenéjükbe. A dolog annyira betalált, hogy együtt gyúrták össze a Tron: Ares soundtrackjének legütősebb részeit is. Amikor pedig a NIN elindult a masszív Peel It Back turnéra, Boys Noize már rég nem csak előzenekar volt. Reznor rájött, hogy a dalok egy tisztán elektronikus, gyomorbavágó basszusokkal operáló klubos környezetben valami egészen állatias arcukat mutatják.

A koncepció végül odáig fajult, hogy az idei Coachella fesztiválon már hivatalosan is „Nine Inch Noize” néven bontották le a Szahara színpadot a sivatagban. Ezt a nyers, élő energiát sűrítették most bele az új stúdióalbumba.

Ne egy gagyi tuc-tuc alappal felütött válogatásra számíts. A 12 számos lemez (ami amúgy zseniális húzással pontosan a coachellás szettjük ívét követi) olyan klasszikusokat szed darabokra és épít újra, mint a Heresy, a Closer, a Vessel vagy a Copy of A. Ráadásul befért egy masszív How to Destroy Angels és egy Soft Cell átirat is.

A mágia a durva kontrasztban van: Boys Noize tolja a precíz, ipari klub-architektúrát, Reznorék pedig ráborítják a védjegyszerű, depresszív zajukat. Az egészet Mariqueen Maandig éteri vokáljai húzzák össze, amitől az album nem egy vidám fesztiválhimnusz lesz, hanem egy pulzáló, sötét exorcizmus. A srácok a lemezt repülőkön és hotelszobákban rakták össze menet közben, a végeredmény mégis ijesztően feszes.

Az AudióMánián sokat papolunk a mikro-makro dinamikáról, meg a száraz tecnhikai adatokról. Na, ez a lemez az a cucc, ami kíméletlenül meg fogja vallatni a vasat. Bár kőkemény elektronika, mégsem az az agyonkompresszált, loudness war-ban elvérzett rettenet, ahol minden sáv ki van akadva a pirosban.

A mélyeknél konkrétan fizikailag fogod érezni a nyomást a mellkasodban, de a basszus végig kottázható marad. Az analóg dobgépek pedig olyan hirtelen, kegyetlen csapásokkal operálnak, amik rendesen leizzasztják a membránokat. Eltűntek a hagyományos torzított gitárok, de a zene valahogy mégis brutálisabb lett. Nem véletlen, hogy Trent Reznor egyetlen instrukciót adott ki a megjelenéshez: „Listen LOUD.”