Ha létezik olyan lemez, ami képes kíméletlenül megmutatni, mennyire gyors a rendszered mélyközepe, és mennyire levegős a magassugárzód, akkor a Horváth Balázs Trio Reassurance című albuma az. A magyar jazz egyik legfrissebb, referencia-minőségű felvétele nem csupán zeneileg, de hangmérnöki szempontból is mestermunka, aminek ott a helye minden vájtfülű polcán a megszokott tesztlemezek mellett.

Az audiofil világban a zongora-bőgő-dob felállású jazz trió mindig is a szentháromságot jelentette. Ez az a zenei formáció, ahol nincs hova bújni: nincsenek torzítós gitárok vagy vastag szintetizátor szőnyegek, amik elfednék a hibákat. Itt minden hangszer meztelen, minden rezdülés hallatszik. Horváth Balázs, a hazai jazzélet egyik legkeresettebb bőgőse ezen az albumon nemcsak zenekarvezetőként, hanem a hangzás fundamentumaként is brillírozik, olyan kihívás elé állítva a hifi rendszereket, amibe a gyengébb láncok könnyen beletörhetik a bicskájukat.

A Reassurance nem egy túlpolírozott, agyonkompresszált stúdiótermék, és éppen ez a legnagyobb erénye. A felvétel a természetes dinamikára és a hangszerek testességére épít. A lemez hallgatása közben az első dolog, ami feltűnik, és ami a hangfalad igazi vizsgája, az a nagybőgő textúrája. Mivel a zenekarvezető a bőgős, a keverésnél kiemelt figyelmet és teret kapott, ami ritka kincs a tesztelésnél.

Egy jó rendszeren nem csupán egy mély, homogén búgást hallunk, hanem a hangszer teljes fizikai valóját: az ujjbegyek súrlódását a húron, a húr csattanását a fogólapon, és ami a legfontosabb, a fa testének meleg rezonanciáját. Ha a rendszered hajlamos a mosott mélyekre vagy a dobozhangra, ezen a lemezen a bőgő azonnal összefolyik a zongora alsó regisztereivel, és egyetlen masszává válik. Ha viszont a rendszered felbontása rendben van, a bőgő szinte kilép a hangfalak síkjából.

Nem kevésbé fontos szereplő a tesztben a zongora, amely talán a legnehezebben rögzíthető hangszer a hatalmas dinamikatartománya miatt. Ezen az albumon a billentések energiája elemi erejű. Amikor a zongora erőteljesebb akkordokat üt, a hangnak a szó szoros értelmében robbannia kell a szobában, majd azonnal, tisztán lecsengenie. Ez a tranziensek harca: egy lassú, lomha rendszeren a zongora hangja tompává válik, mintha egy vastag pokróccal lenne letakarva, míg egy túl éles, digitális ízű rendszeren a magas hangok bántóan csörömpölni kezdenek. A Reassurance azonban könyörtelenül megmutatja az igazságot: a felvétel kristálytiszta, de sosem bántó, feltéve, hogy a magassugárzód képes követni a tempót.

A lemez atmoszférája intimebb hangvételű, ahol a csendnek ugyanolyan fontos szerepe van, mint a hangnak. A térleképzés vizsgálatához érdemes becsukott szemmel hallgatni: egy jól beállított sztereó rendszeren pontosan meg kell tudnunk mutatni, hol ülnek a zenészek. A színpadképnek stabilnak kell lennie; a dobos nem a zongorista nyakában ül, hanem mögötte vagy mellette, jól definiált térben, a cintányérok lecsengése pedig hosszú és finom, tele levegővel. Ha a hang beszorul a két hangfal közé és kétdimenziós, lapos élményt ad, akkor tudjuk: még van mit finomhangolni a rendszeren.

De a Reassurance több mint puszta tesztlemez. A cím nem véletlen: ez a zene nem a technikai virgillázásról, a hangjegyek halmozásáról szól, hanem a finom párbeszédről. Modern mainstream jazz, amely mentes a felesleges maníroktól. Horváth Balázs játéka dallamos, szinte éneklő bőgőzés, ami tökéletes kontrasztot és harmóniát alkot a dobok finom seprűzésével és a zongora játékával.

Ez az album tökéletes választás, ha be akarod állítani a mélynyomód fázisát, hiszen a bőgőnek középről, pontosan kell szólnia, vagy ha egyszerűen csak demonstrálni akarod a barátaidnak, mit is jelent valójában az audiofil realizmus. De legfőképpen akkor vedd elő, ha egy pohár bor mellett szeretnél elmerülni egy olyan zenei élményben, ami technikailag és művészileg is világszínvonalú, és hagyja a lelkedet és a rendszeredet is fellélegezni.

^{A cikk ródott: 2026.02.08}