Ha megkérsz egy régi vágású audiofilt, hogy rajzoljon le egy „igazi” erősítőt, a végeredmény mindig ugyanaz lesz: egy hatalmas, dögnehéz fémdoboz, aminek az oldalán éles hűtőbordák sorakoznak, a teteje forró, és talán még narancssárgán izzó csövek is meredeznek belőle. A hifi évtizedekig a tömegről, a hőről és a pazarlásról szólt. Aztán jött egy kis doboz, ami akkora volt, mint egy regény, hideg maradt, mint a jég, mégis képes volt levinni a tetőt a házról.

Ez a D osztályú erősítő. Sokak szerint a hifi halála, mások szerint az egyetlen logikus jövő. De mi az igazság?

A legnagyobb tévhit: A „D” nem a Digitálist jelenti!

Tisztázzuk a leggyakoribb félreértést rögtön az elején. Bár a D osztályú erősítők működése hasonlít a digitális logikára, a „D” betű valójában csak az ábécé következő betűje volt az A, B és C osztály után.

A hagyományos erősítők (A és AB osztály) úgy működnek, mint egy vízcsap: ha nagyobb nyomást (hangerőt) akarsz, jobban megnyitod a csapot. De a csap folyamatosan „ereszt” valamennyit, és a felesleges vizet (energiát) el kell vezetni. Ez az elvezetett energia alakul hővé. Egy tiszta „A osztályú” erősítő például az áram 80%-ából hőt csinál, és csak 20%-ból zenét. Pazarló, de gyönyörűen szól.

A D osztályú erősítő ezzel szemben nem csap, hanem kapcsoló. A tranzisztorok itt nem „kicsit nyitnak ki”, hanem villámgyorsan kapcsolgatnak „KI” és „BE” állapot között. Ezt hívják PWM-nek (Impulzusszélesség-moduláció).

• Képzeld el a lámpakapcsolót. Ha felkapcsolod: világít. Ha lekapcsolod: sötét van. A kapcsoló sosem melegszik, mert vagy teljesen vezet, vagy semennyire.
• A D osztályú erősítő ezt csinálja a zenei jellel, másodpercenként több százezerszer.

A sötét korszak: Miért utálták meg annyian?

A technológia papíron zseniális: 90% feletti hatásfok, miniatűr méret, zéró melegedés. Akkor miért volt évtizedekig szitokszó?

Mert az első D osztályú erősítők borzalmasan szóltak. A kapcsolgatás zaja (a kapcsolófrekvencia) belekeveredett a zenébe. A mérnökök ezt durva szűrőkkel próbálták levágni, ami megölte a magas hangokat. A basszusok erősek voltak (ezért terjedtek el először autós mélynyomóknál és olcsó házimozi szettekben), de a közép- és magas tartomány kásás, steril és élettelen volt.

Az audiofilek legyintettek: „Jó lesz ez a plázák hangosítására, de zenére alkalmatlan.”

A fordulat: A matekzsenik és a mérések csapdája

A 2000-es években történt valami. Olyan zseniális mérnökök, mint Bruno Putzeys (a Hypex és Purifi modulok atyja), rájöttek, hogyan lehet a kapcsolóüzemű technológiát megszelídíteni. Kifejlesztettek olyan visszacsatolási rendszereket, amelyek a kapcsolási hibákat valós időben javítják.

A modern D osztályú modulok (Hypex NCore, Purifi Eigentakt) mérési eredményei porrá zúzták a legendás analóg szörnyetegeket. A Total Harmonic Distortion (THD) értékeket sikerült annyira lenyomni (sokszor 0.0001% alá), hogy a műszerek alig tudták kimutatni.

De itt jön a nagy átverés..

A gyártók elkezdték lobogtatni ezeket a fantasztikus grafikonokat, azt állítva, hogy elérték a tökéletességet. Csakhogy a fülünk nem oszcilloszkóp. A mérések hajhászása közben ugyanis elfelejtettek egy apróságot: a mérés nem mond el mindent a hangzásról.

1. A THD hazugsága: A mérnökök rájöttek, hogy egy bizonyos szint (kb. 0,1% vagy 0,05%) alatt az emberi fül már nem érzékeli a torzítást. Hiába nyomják le ezt az értéket a milliomod részére brutális negatív visszacsatolással (feedback), attól a zene nem lesz „jobb”. Sőt! A túlzott technikai tisztogatás gyakran megöli a zene „levegőjét”, a finom lecsengéseket és a mikro-dinamikát.

1. Nem mindegy, hogy mi torzít: A csöves erősítők sokszor „rosszul mérnek” (magas THD), de ők páros harmonikus torzítást termelnek, amit az agyunk kellemesnek, melegnek és természetesnek érez. A D osztályú erősítők hiába torzítanak keveset, ha az a kevés is páratlan harmonikus vagy intermodulációs torzítás, amit a fülünk „hidegnek”, „szúrósnak” vagy épp „laposnak” érzékel.

A specifikációkban tehát győzött a D osztály, de a meghallgatásokon sokáig fennállt a paradoxon: „A műszer szerint ez a világ legjobb erősítője, mégis unalmas hallgatni.”

A jelen: A sterilitás és a zeneiség harca

Ma már ott tartunk, hogy a legnevesebb High-End gyártók is (NAD, Marantz, Jeff Rowland) D osztályra váltanak. Miért? Mert a technológia érett lett, és megtanulták „hangolni”.

Azonban a vita élesebb, mint valaha. Egy modern, csúcs D osztályú erősítő hangja villámgyors, átlátszó és sebészi pontosságú.

• Akik a „valóságot” keresik (monitor hangzás), imádják.
• Akik viszont a „zenét” keresik (érzelmeket, textúrákat), azoknak ez a hangzás gyakran túl szikár és lélektelen.

A D osztály kíméletlenül őszinte: ha a felvétel rossz, azt az arcodba vágja. Hiányzik belőle a régi A-osztályú vasak „jótékony homálya”, az a bizonyos zsíros, testes karakter, ami elfedte a hibákat és összekötötte a hangokat. A számok bűvöletében élő mérnökök szerint ez a High Fidelity (magas színhűség) csúcsa. A zenebarátok egy része szerint viszont steril laboratórium, ahol a beteg (a zene) meghalt, de a műtét (a jelerősítés) technikailag sikeres volt.

A Nagy Kompromisszum: Miért uralkodik még mindig a „Vas”?

Bár a D osztályú technológia lenyűgöző, ne csapjuk be magunkat: ez egy mérnöki kompromisszum. A tervezés célja itt elsősorban a hatékonyság és a méretcsökkentés volt, nem pedig az abszolút, megalkuvás nélküli hangminőség elérése.

És itt ütközünk bele a fizika falaiba.

1. A tranzisztor nem kapcsoló: A félvezetők fizikai adottságaiknál fogva nem arra lettek teremtve, hogy nanoszekundumok alatt rángassák őket a „nyitott” és „zárt” állapot között. A kapcsolás pillanatában mindig fellépnek apró bizonytalanságok, túllövések, „zajszemetek”. Ezt a D osztály kimeneti szűrőkkel próbálja eltüntetni. De a hifiben alapszabály: minden szűrő belenyúl a fázisba és a zene szövetébe. Egy több 10 kg-os, A-osztályú szörnyetegnél nincs ilyen szűrő. A tranzisztor ott a lineáris tartományában dolgozik, „kényelmesen”, szabadon engedve az elektronokat.

1. Az erő illúziója: A modern tápegységek kicsik és gyorsak, de hiányzik belőlük a lendületi tömeg. Egy nagy”Vas” (mint egy régi Krell, Mark Levinson vagy Pass Labs) belsejében akkora transzformátorok és kondenzátor-bankok vannak, amik egy kisebb falut is ellátnának árammal. Amikor a zenében megütnek egy üstdobot, ezek a gépek nem „próbálják megoldani” a feladatot, hanem megrengetik a szobát, erőlködés nélkül. A D osztály sokszor csak szimulálja ezt az erőt, de hiányzik belőle a fizikai súly tekintélye.

A 100 Hz alatti birodalom: Ahol az A és AB osztály labdába sem rúghat

Van azonban egy terület, ahol a vájtfülűeknek el kell hallgatniuk, és át kell adniuk a koronát a D osztálynak. Ez a mélyhangok világa.

A fizikát nem lehet becsapni: a basszushoz (100 Hz alatt) nem finomság kell, hanem brutális áramerősség. Egy nagybőgő vagy egy lábdob megszólaltatásához a hangszóró membránját nagy kilengéssel kell mozgatni, majd – és ez a fontosabb – azonnal megállítani.

Ebben a tartományban az A vagy AB osztályú erősítőknek semmilyen hallható előnye nincs. Sőt, hátrányból indulnak.

1. A „Vaskéz” (Damping Factor): A D osztályú erősítők kimeneti ellenállása rendkívül alacsony, ami elképesztően magas csillapítási tényezőt (Damping Factor) eredményez. Ez azt jelenti, hogy az erősítő „vaskézzel” fogja a hangszórót. Amikor a basszusnak vége, a membrán azonnal megáll, nem „lötyög” tovább. Ez adja azt a száraz, feszes, gyomorszájba vágó mélyet, amit imádunk.

1. Az energia kérdése: 100 Hz alatt az emberi fül nem a harmonikus torzítás finomságait vagy a „térleképzést” figyeli, hanem a dinamikát és a nyomást. Egy A osztályú erősítővel basszust hajtani olyan, mint egy Ferrarival szántani: meg tudja csinálni, de közben megsül, és csak pazarolja a benzint.

Ezért van az, hogy még a legelvakultabb, csöves erősítőkre esküdő audiofilek rendszereiben is a mélyládát (subwoofer) szinte kivétel nélkül D osztályú erősítő hajtja. Mert ott lent, a pincében, nem a romantika számít, hanem az izom – abban pedig a D osztály a vitathatatlan király.

Jövő vagy halál?

A D osztályú erősítők elterjedése racionalizálta az audioipart. A technológia legfőbb előnyei – a kimagasló hatásfok, a kompakt méret és az alacsony hőtermelés – a felhasználók döntő többsége számára ideális megoldást nyújtanak. A 100 Hz alatti frekvenciatartományban a D osztály vitathatatlan előnnyel rendelkezik: a magas csillapítási tényező (damping factor) és a gyors tranziens átvitel lehetővé teszi a mélysugárzók membránjának precíz kontrollálását nagy teljesítmény mellett is. Emiatt mára ez a topológia vált ipari sztenderddé az aktív mélyládák (subwooferek) meghajtásában, még a High-End kategóriában is.

Ugyanakkor a fő sávszélességet (sztereó hangsugárzók) kiszolgáló erősítés terén a szakmai konszenzus és a hallgatási tesztek továbbra is rámutatnak a hagyományos topológiák létjogosultságára. A nagy tömegű, robusztus tápegységgel szerelt A és AB osztályú erősítők – bár energetikai szempontból kevésbé hatékonyak és jelentős hőt termelnek – a lineáris működési tartománynak köszönhetően a közép- és magastartományban gyakran természetesebb hangzást, kedvezőbb harmonikus torzítási profilt és jobb mikrodinamikai felbontást kínálnak, mint a kapcsolóüzemű megoldások.

Egyes high-end rendszerek építésénél ezért a „hibrid” megközelítés kínálhatja a műszakilag legfejlettebb kompromisszumot: a fő hangsugárzók A vagy AB osztályú erősítése biztosítja a részletgazdag és zenei megszólalást, míg a rendszer alsó oktávjait egy zárt konstrukciójú, D osztályú erősítővel hajtott aktív mélyláda egészíti ki. Ez a konfiguráció egyesíti a lineáris erősítés finomságát a kapcsolóüzemű technológia erőtartalékaival és kontrolljával.

^{A cikk íródott: 2026.01.03}